A költöztető

 Guy Pickford Removal Van

(Matchbox)

felújítás

 Bár egyszerűnek tűnik ránézésre a kisautó de mégis fölkeltette a figyelmemet. Nagyon megtetszett benne a funkcionalitás. Az eredeti autó  egy 1949-es kiadású Guy Wolf is egy nagyon egyszerű vonalakkal/síkokkal körülvett nagy mennyiségű belső légtér volt, tipikusan célorientált kivitel: minél nagyobb szállítási térfogat. Az eredeti kisautón levő felirat ugyan a Pickford teherautós cég feliratát viselte, de akár lehetett volna John Lewis bútorszállító cégé is.

 Egy kis GUY történelem, a régi - és többségében mára már el is feledett - angol autómárkáról:

Sydney S. Guy alapította wolverhampton-i gyár autókat, buszokat és tehergépkocsikat gyártott 1914-től egészen 1982-ig. Talán a megújuló képességének és a széles termékpalettának köszönhetően túlélt két világháborút és rengeteg járművet adott az ország(ok) gazdasági fellendüléseihez, a teherszállításhoz és a tömegközlekedés fejlődéséhez (elsősorban Nagy Britanniában). A modern anyagismeretnek és újító szemléletnek köszönhetően alkalmazni kezdték a préselt acélokat a korábbi hengereltek helyett, így könnyebbek és teherbíróbbak, szilárdabbak lettek a járműveik. 1924-től a cég jelvénye egy indián fej, az alábbi fölirattal: Feathers in our Cap ami körülbelül annyit tesz, hogy: tollas sapka. Időközben kifejlesztették az egyik első angol V8-as blokkot is, több kisebb autógyár sikeréhez hozzájárulva ezzel. Több sikeres modelljük is volt a háború után. Rengeteg féle karosszériaváltozatban készített városi, emeletes és távolsági buszokat, de a korabeli angol  teherautók között is nagyon sok Guy márkjú futott, a kis platóstól elkezdve a nagy tartálykocsikon át egészen a nehézteher szállító trailerekig.

 

Az egyik ilyen jól kitalált típus a Wolf alvázas teherautómodell 1933-ban jelent meg. Négyhengeres, 3,3 literes 50 lóerős benzinmotor hajtotta, négysebességes váltón keresztül. Rövid és hosszú tengelytávú változatban is készült a sokoldalú használhatóság érdekében. Az egyik sikeres modelljük lett hamarosan, és nemcsak a hazájában, hanem számos idegen ország területén is. Talán ez a flexibilitásásnak köszönhető, hiszen nagyon sokféle felépítményt lehetett rászerelni a gyári alvázra. A háború után is gyártották egészen 1955-ig. A gyártás vége felé már Perkins dízellel is lehetett rendelni.

 

A kisautó a maga nemes egyszerűségében is szép megjelenésű, bár a dobozformán mindenképpen segíteni kell egy szép színnel és egy jó fölirattal az oldalán. A modell 1960-1963-ig volt a kínálatban. Eredetileg sötétkék alapszínben, később megjelent egy zöld, majd egy világoszöld változat is, mind Pickford felirattal. Végül egy bézs színben is kiadták, egész más felirattal, de mégis Pickford néven. A kornak megfelelően fekete RW kerekeken, ami a hosszútávú stabilitást biztosította a vele játszó gyerekeknek, akik valamit beletömködve próbáltak játszani vele. A hátsó - eredetileg is redőnyimitációs - ajtó már nem volt ennyire strapabíró, el is veszett szinte mindegyikről. Ezt egy fix, hasonlóan redőnyimitációs hátfallal pótoltam.

 

 

  A hozzám került kis bútorszállító sem nézett ki másképpen. rozsdás is volt, hiányos is volt de látszott rajta, hogy érdemes hozzányúlni. A szétszedésnél már egy érdekességre is bukkantam, amit spiáterből készült modelleknél nagyon ritkán alkalmaznak csak: bepattintós volt az alváza padlólemeze. Ez egy ilyen rugalmatlan anyagnál nem a gyakori szétszedésre van kitalálva, így óvatosan kellet szétválasztani a két felet, hogy minél kisebb hajlítással ki tudjon akadni a kis pöcök.

 

Itt látszik, hogy csak egy kis bepattintós pöcök tartja a helyén az alját

A tervem az volt, hogy az eredeti színtől és dekorációtól nagyon eltérőt teszek rá, bár mindvégig megtartva az eredeti és korhű kinézetet. Így egy konkurens fantáziacég logoja (Easter Egg) került rá. Sajnos hosszában (66mm) és léptékében (1:112) csak a kortársaihoz tud illeszkedni, modernebb társai már jóval nagyobb méretűek.

Alpine akkor és most

Renault Alpine A110

összehasonlító teszt

 

Volkswagen Bogár, Fiat 500, Mini. A sorozat következő tagja – bármilyen furcsa is – a Renault Alpine A110. Mivel ezekből az autókból készült – a régi, jól ismert és bevált forma alapján – a modern, vagy divatosan szólva retro változat. Olyan retro változat, ami sorozatgyártásba is került (merthogy projektautóból volt bőven minden gyár háza táján). De ne rohanjunk annyira előre, kezdjük az elején, az eredeti A110 történetével.

A hatvanas évek elején (a 108-as kódú hasonló jellegű modell alapján) Giovanni Michelotti tervező megalkotta a következő Alpine modellt, az A110-t. Természetesen Renault alapokon, vagyis a motor és még néhány alkatrész az R8-as modellből jött. A kocsi felépítése azonban jócskán eltért a donortól. Igen merev középső Y acél csővázra került egy igen könnyű üvegszál erősítésű műgyanta héj, így a kocsi tömege mindössze 706 kg volt. Kezdetben csak egy ezres motor volt benne, de ezt hamar leváltották az 1100 köbcentis majd a 1.3, 1.5 és végül az 1.6 literesmotorok. Így a teljesítmény is elérte a gyengécske 55 lóerőről a csúcsváltozat 140 lóerejét. A farmotor a hátsó tengelyt hajtott egy ötsebességes váltón keresztül. A motor eleinte Weber karburátoros volt és csak a vége felé kapott injektort.

A kocsi formája is ideális volt a légellenállás tekintetében a maga lapos kagyló formájával. Csak beszállni nem volt könnyű. A stílusát tekintve egy 2+2 üléses Berlinetta – vagy a modernebb kifejezéssel élve coupe. Csak később született meg a cabrio változat, bár ebből nem készült sok és nagyon távol is állt a kocsi igazi életterétől a versenypályáktól. Csak balkormányos változatban készült, ezért az angoloknál nem volt igazán sikeres.

Nagyon jól sikerült kis autó lett – természetesen a versenyzés szempontjából. Kis tömeg, megfelelően erős erőforrás, lapos kialakítás. Az autózhatóságáról azonban megoszlanak a vélemények. A Magyar örökös bajnok Ferjáncz Attila szerint – aki maga is hajtott egy ilyen gépet jó pár éven keresztül (1974-75 környékén) - egy nem túl kezes gép volt. A könnyű elejét tolta, a hátulja így könnyen kitört, szóval nem volt könnyű szépen autózni vele. A futóműve is igen sérülékeny volt. Mindenesetre a fénykorában, a hetvenes évek első felében igen sok rali sikert ért el különböző versenyzők által hajtva. A csúcspont 1973-ban a Word Rally Championship volt, ahol az első három helyet szerezték meg. A kocsiból mindösszesen 7812 példány készült a gyártás 1977-es befejezéséig.

 

A retro vonalra visszatérve a Renault gyár is úgy gondolta, hogy a széria kocsik sport(osabb) változatai helyett inkább egy igazi sportkocsit kellene fölmutatni. A retrohullámot meglovagolva az előd Alpine A110 sikereire alapozva 2017-ben bemutatták a retro A110-et. Mint ahogyan az ilyen autóknál lenni szokott, van ami olyan van ami egészen más mint az eredeti autónál. A lényeg a modell stílusán és néhány jellemző apróságon van. Mivel a technika az a legmodernebb, még olyan áron is, hogy például a farmotor előrekerül (itt is és a Bogárnál is például). Ez nem baj, ez a kor igénye: mai csúcstechnika régi stíluselemekkel. Az új Alpine-ról a Totalcar oldalain lehet egy jó leírást találni.

 

A kisautós vonatkozását tekintve ez egy kettős összehasonlítás. Egyrészt – szokásom szerint - a valóság és a kisautó másrészt pedig a Majorette (classic) és a HW (retro) összehasonlítása a cél.

Első ránézésre a kisautókkal nincs semmi gond, azonnal felismerhetőek, arányosnak tűnnek. Ehhez nagyban hozzájárul mindkét modellnél az oly jellemző kék szín. Talán a régi autó kékje jobban közelít az eredetihez, de ez semmit nem von le a másik szín értékéből, mert az is nagyon dögös. Bár ezt a metálkék árnyalatot viszonylag kis számban lehet látni eredetiben, jobbára inkább a hagyományos Renault rali kék színben szerepeltek az autók (néhány sárga és egyéb szín mellett). A régi Alpine-t a Majorette modellezte meg, az újabbat a HW. 

 

A régi verzió kisautója természetesen technikai okok (kerékfelfüggesztés Majorette módra) miatt nem lehet olyan lapos mint az eredeti, de azért nagyon közel van hozzá. A rali Alpine-ok a legtöbb fotón le vannak ültetve, ezért IS olyan laposak. Ha itt is egy kicsit csökkentenék a rést a kerék és a kaszni között, akkor közel egy magasságra kerülne a két autó, még jobban összemérhetőek lennének. Szépek a részletei is, finoman kivitelezték az első és hátsó "nyíló" részek zsanérjait. A lökhárítók külön elemek, ami ebben a léptékben ritkaság (általában a padlólemezből alakítják ki).  Bár az első pótreflektorokból csak egy párt tettek rá, holott a valóságban kettő pár szokott lenni alapban rajtuk, ez nem olyan nagy hiányosság. A hátsó lámpák is szépen megformázottak és kellően kiemelkednek a hátlap síkjából csakúgy, mint eredetileg. Az első légbeömlő és hátsó – a sárvédő tetején levő - légszellőző nyílásokat is megmintázták a rajtuk levő rácsokkal együtt, ami külön piros pontot érdemel. A színezéseket - a lámpákkal együtt - én követtem el. Az eredeti autónál is nagyjából három féle sárvédő kialakítás volt megfigyelhető. Az alap, amikor csak peremezve van a keréknyílás íve, a másik, amikor a nyílás vonalában hengerpalást szerűen meg van szélesítve (ilyen volt a magyar bajnok autója is) és a harmadik, amikor egy domború sárvédőelem van a kerekek fölött. A mi esetünkben az első, vagyis az alap változat van modellezve. Szép kerekek kerültek alá, de a másik mellé téve érdekes dolgokat tapasztalhatunk. Első ránézésre olyan, mintha egyforma lenne a két kocsi kereke. Jobban megfigyelve azonban látni lehet, hogy a Majo küllőpárjai enyhén széttartanak kifelé, míg a HW küllőpárjai összetartanak. A kerékméret és szélesség egyforma, azonban a Majo tett a futófelület szélére egy nagyon finom mintázatot, ami ismét egy jó pontot érdemel. A másiké csak sima. A Majo kisautóján az ajtók nyithatóak, de ez engem nem hatott meg soha, így most sem. A kocsi belsejébe tekintve ismét ,meglepő precízséggel találkozunk, A kormány a műszerfal, az ülések a hátsó traktus mind az eredeti nagyon hű kicsinyítése. Ismét szép munka. Az ablaktörlők a helyükön vannak viszont a visszapillantó rajzolata hiányzik a szélvédőről. Nagyon szép tamponnyomás van a hátulján, az eredetinek megfelelő szöveggel. Az első lámpák ezüst-fekete színezését én követtem el, mert ez nagyot dob az egészen és a valóságban sem egy tucat megoldás, tehát lényeges elem itt is. Hátul a kipufogódobot ügyesen megformálták a padlólemez folytatásaként.

A retro változat modellje sem hagy kívánnivalót maga után. Jól hozza a formát, a fontos részleteket. Megvan rajta minden ami kell. A tamponnyomatok (lámpa és föliratok) szépek.  A kerekekről már esett szó, azok is rendben vannak. A kipufogóvéget én színeztem. Az ablak műanyagokon nehéz benézni, de ami látszik az elfogadható. A kidolgozás csak átlagos, korántsem olyan precíz mint a másiknál.

Bátran ajánlom beszerzésre mindkét kisautót, hiszen a ralitörténelem és a retrokorszak találkozásának hiteles tanúi lehetnek a vitrinben, meg amúgy is nagyon szép mind a két kisautó.