Jeepek

 Jeep Cherokee és Jeep Wagoneer

(Matchbox)

bemutató

A két kisautó egyszerre érkezett, egyformán kékek, egyformán Matchbox és egyformán Jeep. Ezért egyszerre is kerülnek bemutatásra. A Jeep márka története ismert sokak által. Azonban a cég anno elindult egy kevésbé military terepjáró-s vonalon és utcai karosszériába öltöztette a terepjáró technikát. Kialakult az off road családi autó. Egyik korai változata a Wagoneer.

Az első Wagoneer 1963-ban jelent meg. Automata váltós, opcionálisan független kerékfelfüggesztéses, összkerékhajtású, station wagon (vagyis leginkább kombi) karosszéria kialakítású, luxusra hajazó családi terepjáróként. A korábbi Gladiator pickupból továbbfejlesztett modell 3,8 literes hathengeres, 140 lóerős motorral készült az alapváltozat. Természetesen az idők folyamán bővült a motorpaletta. Az összkerék hajtás csak kézzel volt bekapcsolható a tengelyvégeken. Opcióként klímát is lehetett bele rendelni. Ez már történelem, hiszen a sikeres konstrukció nagy lendületet vett és 1991-ig volt gyártásban. Azt évek során finomodott a technika, a beltér, és a kor igényeinek megfelelő (akár fabetétes oldalburkolattal is rendelhették) volt mindig a karosszéria kialakítás. Gyártotta az anyavállalaton (Kaiser Jeep) kívül még a Chrysler és az American Motors is. A mi modellünk eredetije egy 1984-től gyártott Grand Wagoneer. Több felszereltségi szinttel lehetett megrendelni, az ár 15.995 USD-től indult.Már abban az évben 20 ezernél is többet adtak el belőle. A V8 alap volt minden modellnél, a legnépszerűbb az 5,9 literes blokk volt de a nagyobbra vágyók a 6,6 literest is magukénak tudhatták. Az időközbeni cégtulajdon változás kapcsán némi karosszéria módosításokat is eszközöltek a kocsin.

A Cherokee 1980-ban már szinte személyautós külsővel jelent meg. Ma SUV-nak hívnánk. Azért a nagy kerekek és a magasság emlékeztetett a technikára ami a kaszni alatt rejlett. Egészen pontosan az első állandó összkerék hajtáslánc a márka történetében. Az elmúlt időszak energiakrízise késztette a céget egy kompaktabb modell kifejlesztésére. A 250 millió USD költségű fejlesztés eredményeképpen naprakész technikát alkalmaztak nemcsak a karosszéria kialakításánál hanem  egyéb részeknél is. A rugózás kifejlesztésében például a Renault F1-es vezető mérnöke is közreműködött. Az önhordó kialakítás következtében mintegy 450 kilogrammal könnyebb lett a kocsi az előd, Wagoneer-hez képest. 3 és 5 ajtós kivitel létezett belőle. A terepjáró képessége sem maradt el a várakozástól, sokfelé használják ki különböző off road körülmények között. 2,5 literes sornégy, 2,8 literes V6 és négyliteres sorhatos a motorkínálata.

A két kisautó semmi kiemelkedőt nem hordoz magában. Tulajdonképpen, mint az igaziak: semmi feltűnőség, jó használhatóság. A Wagoneer ötajtósát mintázták meg 2018-ban. Több, sötétebb árnyalatú (piros, fekete, kék) színben is kiadták. Ami itt figyelemreméltó, az a dekorációja. Ugyanis az akkoriban még divatos famintás oldalpanelt ábrázolták a nyomattal, ami nem sűrűn fordul elő a Matchbox történetében. Nagyon szépen sikerült, kimondottan feldobja a megjelenést. A kerekei pont jó méretűek, vagyis a személyautósnál nagyobbak, és kissé terepmintás gumik vannak hozzá. A kaszni szép, arányos még az üvegezés is elég vékonyra sikerült ahhoz, hogy megláthassuk benne a megfelelő szinten kidolgozott belteret. Megfelelő szint= nem átlagos autóbelső van benne, hanem az eredetihez hasonló kialakítású. Még a színe is adja az amerikai autók bézs belterét. Csak az a ronda nagy kék oszlop ne lenne a csomagtartóban, ami a kaszni hátulját rögzíti a padlólemezhez. Korábban ezeket meg tudták oldani, mostanában meg ily módon egyszerűsítenek. A tetőcsomagtartó imitáció is pontot érdemel, mert a valóságban is sokszor látni ilyet a tetejükön. A első ablaktörlők érdemelnek még említést, merthogy a kaszni anyagából vannak elindítva és ehhez csatlakozik az ablak anyagában folytatódó kar. A nagy vonóhorog a hátulján funkcionális méretű, de egy ilyen kocsi szinte kívánja az utánfutót, így teljesen elnézhető.

A Cherokeenak a háromajtósát mintázták meg, és csináltak belőle egy rendőrautót hegyvidéki turistaszállító járművet. A felirat mindenképpen erre utal. De a három ajtó ennek ellentmond. A  kék villogóimitációról meg ne is beszéljünk. Miért kerülhetett oda? A korábbi, 1986-os változaton nem volt még ott így csak külön elemként rábiggyesztve. Nyilván a kék szélvédő adta az ötletet, így a 2018-as kiadásban már így jelenik meg. Egy rendőr/vadőr/halőr/polgárőr/nemzetőr, erdőőr, stb. dekorációval ez teljesen jó lenne, de így - a kukacoskodók mélyen elemzők számára - elgondolkodtató. A kisautó minden tekintetben rendben van egyébként és ez így volt a korai megjelenéstől kezdve. Megszámlálhatatlan verzióban létezett, és nem csak a színkavalkádot tekintve, hanem a dekorációkat is beleértve, valamint a fényhíd meglétét és változatait tekintve is. A kereke szépek, autentikusak és a vonóhorog is rendben van. Talán csak a barna padlólemez okozhat zavart, de nem feltűnő az sem. A kék oszlop a csomagtartóban itt is megjelenik sajnos. Merthogy nem volt mindig így. A korábbi kiadásnál megoldották másként, egy ülés mögötti laposabb konzollal. Ez egy másik kialakítású padlólemezen volt. Újítottak és csúnyább lett a végeredmény. 

Munkagépek 09: Gyalul, de nem asztalos

 Ground Grinder

(Matchbox)

bemutató

  Érdekes névválasztás történt a kis munkagép esetében. A ground=talaj megnevezés rendben van, de az utána jövő szó a "grinder" konkrétan darálót jelent. Ami azért is furcsa, mert az ilyen jellegű munkagépeket a grader szóval szokták illetni, ami a magyar földgyalunak felel meg. És ez így is van rendjén. Még csak márkanévről sem beszélhetünk ezúttal, amit esetleg el akartak kerülni a névadók. Lehetséges, hogy valami szójáték van a háttérben ami a szerény angol tudásomat meghaladja. Aki tudja a megoldást jelezze....

Azonban! A sárga modell oldalán a matrica már "road grader" feliratú, tehát közelítettek a valósághoz a dekoráció kialakításakor. Márkanév még mindig nem bukkan fel.

A modell a hagyományos földgyaluk kialakítását követi: hátul a gépészet, rajta a fülke és az előrenyúló gerinc alatt (és esetleg előtte is) van a minden irányban állítható tolólap éles élű gyalulap. Számtalan cég gyárt hasonló felépítésű földmunkagépet szint teljesen azonos kialakítással, így elég nehéz beazonosítani az eredetijét. Így ettől most tekintsünk el.

A modellt 2012-2019 között forgalmazták, többféle színben is. Talán mégis a legautentikusabb a sárga szín, némi fekete kiegészítéssel. A több elemből álló géptest remek lehetőséget biztosít a színek kombinálásához. Így igen mutatós színvariációk jöhetnek létre. A kerekei igencsak hozzájárulnak a markáns megjelenéshez. Megfelelően szélesek, robosztusak és a felni is szép - bár nem munkagép jellegű. Mivel gyárilag a kifestések elég takarékosra készültek (nincsenek) ezért kicsit feljavítottam a lámpákat, villogót, stb.)

 

 

Ford Corsair

 Ford Corsair

(Matchbox)

felújítás

A kis halvány türkiz színű modellautó számomra a hatvanas évek brit átlagautós világát idézi. Ha az ember rákeres a kor angol utcaképére, ez az autó biztosan rajta lesz valamelyiken. nem csoda, hogy a Matchbox is megmintázta már 1965-ben. Szép pasztelszínben adták ki, RW kerekeken, vonóhoroggal. És tettek a tetejére egy lepattintható behemót csónakot. Ez irreális és talán nem is túl szép. A csónak formája sem vízbarát és erős a gyanúm, hogy az autó szélessége miatt lett ilyen torz a formája. Szerencsére lekopott a kisautókról időben. és ami előny, hogy nyoma sincs az autón a csónak helyének, úgy oldották meg a rögzítését a tetőn, hogy nem kellett lukat készíteni számára. 

Később megjelent egy fajta bronzos metálszínben is ami nem igazán illett a kocsi egyéniségéhez. A kor odafigyelésének megfelelően szép részletek és pontos kidolgozás jellemzi külsőleg. A beltér teljesen átlagos, piros műanyag. A hozzám került bronszínű kisautó hamar megkapta a jelenlegi, sokkal inkább korhű színezését.

 

 

Az eredeti Ford Corsairt (eredeti nevén Ford Consul Corsair) 1962-ben mutatták be a Londoni Autószalonon. A neve egyszerűen azt jelenti: kalóz… Eredetileg két és négyajtós változatot is lehetett venni, később megjelent a kombi is. Akadt belőle kabrió változat is bár ezt egy kis cég gyártotta, igen kis szériában.

A szélvédő és az oldalablakok a Cortinával, a mechanikai alkatrészek a Cortina GT-vel közösek, a karosszéria belső panelei pedig alapvetően hasonlóak. A Corsair a maga korában szokatlan és meglehetősen merész stílust kapott, éles vízszintes V-alakú kialakítással az autó legelején, amelybe kerek fényszórók kerültek. A Corsair 1500 végsebessége nagyobb volt, mint a hasonló Cortina 1500-nak, annak ellenére, hogy a Corsair valamivel nagyobb és nehezebb volt.

A Corsair Deluxe-t eredetileg a nagyobb, 60 lóerős karburátoros, 1,5 literes Kent motorral kínálták, amelyet a kisebb Cortinában is használtak, a Corsair GT pedig ugyanazzal a 78 lóerős, 1,5 literes motorral érkezett, mint a Cortina GT.   1965 szeptemberében új Ford Essex ezerhatos V4-es motorokat alkalmaztak, melyek nem igazán voltak erősek. 1967 januárjában megjelent a 2,0 literes motor jobban továbbfejlesztett változata, míg a csúcsot a 3,0 literes Ford Essex V6-os motor jelentette. Az 1008 fontba kerülő 2000E-t a Rover 2000 olcsó alternatívájaként pozícionálták, amelynek bevezetése három évvel korábban gyakorlatilag új piaci szegmenst határozott meg a négyhengeres szedánok számára.  A Corsair-t 1970-ben váltotta fel az Mk 3 Cortina, Hat éves gyártása során 310 000 Corsair készült, amelyek közül 2019-ig körülbelül 600 fennmaradt az Egyesült Királyságban. Ezzel szemben a 100 gyártott kabrióból körülbelül 75 maradt csak fenn.

 

CJ5 a tömör

 Jeep (CJ5)

(Matchbox)

átalakítás 

 

A Jeep CJ modellek a már jól ismert Willys által gyártott katonai terepjárók utódja-civil változat. Kisméretű, nyitott karosszériás terepjárók és kompakt kisteherautók sorozata, amelyeket már Jeep néven forgalmaztak. 1944-ben Willys-Overland, a második világháborús katonai Jeep két fő gyártója közül az egyik, megépítette az első prototípusokat egy polgári változathoz – a CJ-hez, ami a „Civilian Jeep”  -. vagyis polgári Jeep - rövidítése. Továbbra is alvázas kialakítású, merevtengelyes, laprugós elöl  és hátul is, az eredetihez hasonlító orrkialakítással, kiszélesedő sárvédőkkel és lehajtható szélvédővel, kemény vagy puha tetővel rendelkeztek. Érdekes, hogy ajtók nélkül is vezethetőek voltak és bizonyos típusok ma is azok. Emellett néhány kivételtől eltekintve kapcsolható négykerék-meghajtással rendelkeztek, normál és alacsony áttétellel. Miután számos modellszámmal és több licencvállalattal gyártásban maradt, a Jeep CJ sorozat hivatalosan 1986-ban véget ért. Több mint 1,5 millió CJ Jeep készült, amelyek a Jeep megjelenése óta 45 éven keresztül ugyanazt az alapvető elvet követték. Amerika igáslovának tartották a CJ-ket.  A Jeep CJ-7-et 1987-ben a hasonló megjelenésű Jeep Wrangler váltotta fel. 

A CJ sorozat ötödik tagja a Willys CJ-5 1964-től volt gyártásban. A modellt az idők során többféle motorral is szerelték, 2,2 literes sornégytől kezdve sorhaton és V6-on át az ötliteres V8-ig. Ennek megfelelően a mintegy egytonnás terepjáró teljesítménye (75 lóerőtől fölfelé) is ennek megfelelően változott. A kisebb motorokkal nagyon erőtlen volt a gép a megnövekedett igények a nagyobb motorok felé terelték a gyártókat és a vevőket egyaránt. A legnépszerűbb a V6 volt. A kocsihoz a szervokormány opcionális volt csak. Az idők folyamán több tulajdonosváltást is megért a modell és a kocsi a munkagépből fokozatosan a szabadidő jármű vagy sportolásra is alkalmas jármű kategóriába kűzdötte át magát.

 

 

 Az 5,0 literes V8-as motorja a teljesítmény-tömeg arányt egy V8-as izomautóhoz hasonló szintre emelte. A hajtáslánc változtatásai közé tartozik az új, immáron nem merev első tengely amely 25 fonttal könnyebb volt, és 6 lábbal csökkentette a fordulási kört. Az új motorok befogadása érdekében a tengelytávot 64 mm-rel, a sárvédőket és a motorháztetőt pedig 127 mm-rel megnyújtották, így a tűzfal két hüvelykkel közelebb került hátuljához.  A sebességváltót háromfokozatúról Tremec T-176 négyfokozatúra cserélték. Számos kényelmi és felszereltségi szinten lehetett rendelni.  A standard CJ krómozott lökhárítókat, motorháztető zárakat, tanksapkát és tükröt kapott. Egyes limitált szériás modelleket (pl. Laredo, Renegade) metálfényezéssel, első kagylóülésekkel, bukócsővel, nagy teherbírású vázzal és rugókkal, differenciálzárral, hátsó kihajtható pótkeréktartóval, extra műszerekkel is fölszereltek.  

   

 Az arányaiban teljesen tökéletes kisautót a Lesney 1966-ban jelentette meg először, akkor még az RW érában, de egyedi kerekekkel. A második széria már SF nagyméretű kerekeken jött ki 1970-ben. Azonos a kettőben az élénk sárga, de nem túl autentikus szín és a vékonyka pótkerék, amely egyik keréktípushoz sem illeszkedik. Amolyan szükségből odakínlódott látványelemként  szorul rá a fekete műanyag-gyűrű a karosszériából kiálló nagy csőcsonkra. Hát mindenesetre ezen a részleten bizony még lehetett volna egy kicsit szöszmötölni. A hátránya azon túl, hogy nem szép, még az is, hogy hamar lepattan onnan, és marad a kopasz cső. 

A kisautó neve a padlólemez alján egyszerűen Jeep. A szakirodalom már hozzáteszi a beazonosíthatóság kedvéért, hogy ez egy CJ5. Merthogy a valóságban sem voltak túlzottan nagy látványbeli eltérések az egyes modellek között, ezért szebb lett volna eredetileg is a pontos nevet hozzáadni. Ha már a névhasználathoz megvolt a jog...

 

A felújítás során kapott egy új ablakkeretet, bele üvegezést és tettem rá egy rendes pótkereket. Még nem az eredeti méret, de azt meg már túlzásnak véltem, így egy mankókerék szintű pótlás került a csőcsonk helyére. A vonóhorog-mentesítés után egy korhűbb fényezést adtam neki. A beltere is egy szebb festést kapott az érthetetlen piros szín helyett.

Delta

 Lancia Delta Integrale

(Hot Wheels)

átalakítás

  A Lancia Delta a valaha volt egyik legsikeresebb raliautó, hiszen 1987 és 1992 között hatszor nyerte meg a gyártók rali világbajnokságát. A B csoport megszüntetése után a Lancia kénytelen volt az összes többi gyártóhoz hasonlóan az A csoportos autókkal versenyezni. Ám ahhoz, hogy ide eljussunk, jóval korábbról indul a történet.

 

A Giorgetto Giugiaro tervezte közönéges csapotthátú Lancia Delta nem volt egy kiemelkedő modell az akkori alsó középkategóriában. Ötajtós, orrkerék meghajtású átlagos családi autónak volt tekithető. Nem volt ezzel egyedül, hiszen mint a legtöbb (talán az RS200 kivételével az összes) akkori raliautó, egy jól bevált utcai modell átlényegítéséből alakult ki. A Delta esete is hasonlóképpen alakult. Az 1979-ben bemutatott és 1980-ban az Év autójának is megválasztott 84 lóerős – elöl még szögletes lámpás - tömegterméket a megfelelő szakműhelyekben jól hangolt raliautóvá varázsolták. A végén már több mint kétszáz lóerős gép többszörös fejlődési stádiumon ment keresztül. A kétliteres motor erejét Garrett turbóval támogatták, a karosszéria szélesítéseket kapott, a meghajtás már mind a négy keréken történt (három differenciálművön keresztül). A kocsi végül 220 km/h-ás végsebességre volt képes. 

 

 A raliautót a rali-világbajnokság 1987-es szezonjában mutatták be, és 1992-ig uralta a rali világbajnokságot. Összességében 46 WRC-győzelmet aratott, és zsinórban hatszor nyerte meg a konstruktőri bajnokságot. Az ekkorra már elöl négy kerek lámpás Lancia a legerősebb autók közé tartozott, viszont a rossz súlyeloszlás (a Delta mindig orrnehéz volt) és a kevésbé kifinomult ZF ötfokozatú sebességváltó nem titkoltan a hátrányai közé tartozott.  Az 1991-es szezon második felére a Lancia kifejlesztette az „Evoluzione” változatot. Ez a végső evolúció merevebb karosszériájával, szélesebb kerékíveivel, nagyobb kerekeivel és fékjeivel, jobb felfüggesztésével és aerodinamikájával, valamint erősebb motorjával a legtöbb esetben 5-6%-kal gyorsabb volt a többieknél.

Az 1991. szeptemberi Frankfurti Autószalonon bemutatott, alaposan átdolgozott Delta HF-et „Delta HF integrale” néven neveztek el, de amely inkább „HF integrale Evoluzione” vagy egyszerűen „HF integrale Evo” néven vált ismertté. Az Evoluzione autókat 1991 októbere és 1992 között gyártották. A győztes 1991-es rali-világbajnokság szezon végén, ahol a HF integrale 16v megnyerte a pilóták és a gyártók bajnokságát is, a Lancia hivatalosan is visszavonult a ralizástól.

A turbófeltöltésből adódó plusz igénybevételek elviselésére az olajrendszert megnövelt kapacitással és olajhűtővel, valamint a hengerfejeket nátriummal töltött szelepekkel korszerűsítették. A lengéscsillapítókat, a rugókat és a kormányzást áthangolták, a gumik pedig szélesek, 175/65 Michelin TRX méretűek, R 340 könnyűfém keréktárcsákon. A HF külseje viszonylag visszafogott: a változtatások a hűtőrácson lévő ezüst "HF" jelvényre korlátozódtak, a mélyebb áll légterelő, fekete díszítés, mint a GT-nél, fekete tetősín díszlécek, fekete oldalszoknyák kis ezüst "turbó" jelvényekkel a hátsó kerekek előtt az 1982-es feketére festett tetőspoiler, a motorháztető rácsán légbeszívó burkolatok, bronz árnyalatú atermikus üvegek és nyolcküllős könnyűfém keréktárcsák. Körülbelül tízezer Delta HF készült két éves gyártási időszak alatt. A HF mozaikszó – amelyet utoljára a Stratos-nál használtak – a „high fidelity” rövidítése, és 1966 óta alkalmazzák a Lancia autók sport- és versenyváltozataira.

 A Hot Wheels jól ráérzett ennek a jelentős sporttörténeti autónak a megjelentetésére, hiszen hiányzott a kis versenyautóim (Ford Escort, Ford RS200, BMW M3, Porsche 959, BMW 02, Ford Capri, Audi Quattro) sorából is már régóta. A megformálása szokás szerint nagyon igényesen, magas színvonalon történt, a kevéssé autóismerők is egyből felismerhetik.  Szép méretes de egyszerű felnit tettek alá, ami megint csak az adott versenykorszak jellemzője volt. A fehér alapszínű autó tamponozása a kisautó elején teljesen rendben van (lámpák, hűtőrács, stb.) a kocsi oldalán még látszik az igyekezet, de már hanyatlik a színvonal így a kisautó hátsó végén pedig teljesen elfogytak a színek. Az oldalán levő matricák nem tűntek kimondottan rossznak, de jellegtelennek mindenképpen, így ezeket lemostam. És adtam a deltának egy valóságközeli színezést, valóságos matricákkal. Így azért jobban visszaadja a kor ralihangulatát. Nem törekedtem egyetlen meglévő autó lemásolására sem, a látvány a fantázia szülötte, némi valóságalappal.

A kisautót a Hot Wheels dílerem biztosította

 

 

 

 

 

DB 5

 Aston Martin DB5 1963

 (Hot Wheels)

bemutató

 Ha azt mondom: Aston Martin DB5, még talán az átlagautós sem tudja igazán beazonosítani a brit luxus-sport GT gyártó melyik modelljéről van is szó. De ha hozzátesszük, hogy James Bond kocsija, akkor már sokaknak beugrik a kocsi képe. Bár nem ez az első Aston a sorozatban, mégis talán a legismertebb filmes James Bond autó. Az ezüst színű gép először a Goldfinger című filmben (1964) tűnt fel. Az olasz Carrozzeria Touring Superleggera karosszéria-gyártó által tervezett, magnéziumötvözet karosszériás modellt négyliteres sorhatos hajtotta egy robusztus ötfokozatú ZF (később Borg-Warner Model 8) automata váltón keresztül. A három SU karburátoros motor 210 lóereje 233 km/h végsebességre volt elég, nyolc másodperces százra való gyorsulás mellett. Később még megnövelték a motor teljesítményét.

 A 2+2 üléses kocsi alapfelszereltsége a gyapjúból készült szőnyegek, az elektromos ablakok, az iker üzemanyagtartály, a krómküllős kerekek, az olajhűtő, a teljes bőrborítás az utastérben és még egy tűzoltó készülék is.   Az alap kupé karosszérián túl kabrió, sőt sportkombi változat is készült belőle.

 cégtörténet: Az Aston Martint 1913-ban alapította Londonban Lionel Martin és Robert Bamford. Autógyártás volt a profiljuk, s első kocsijukkal rögtön be is neveztek egy hegyi versenyre. A hegy neve Aston Hill volt. Persze a versenyt megnyerték, s nagy örömükben át is keresztelték a vállalatot Aston Martinra.

Pusztán versenyzésből azonban már abban az időben sem lehetett megélni, ezért megpróbálták meglovagolni a sikert, 1915-ben értékesítették is első utcai autójukat. Később nagy feltűnést keltett a kis angol cég, mert elkészült az Atom nevű furcsa vonalvezetésű prototípus, amely jócskán megelőzte korát, hiszen a karosszéria fedőelemeit térvázra csavarozták, a felfüggesztés pedig független volt. A versenysikerek és a kocsik értékesítésének felfutása nem jött azonnal. Azonban nem a tömegek részére terevezték a kocsikat, hanem jóval inkább a pénzes arisztoktrata autóbolondok számára. ez az Image tulajdonképpen máig megmaradt. Némi pénzügyi hullámvölgyek után a Ford tulajdona lett a patinás márka.

 

A kisautó 2014-2021 között volt az eladási listájukon. Ezalatt piros, bordó, világoskék, ezüst, grafitszürke és kétféle zöld árnyalatban létezett. A kisautó tervezője Fraser Campbell jó munkát végzett, a kisautó nagyon szép, arányos, részletes. Talán a kereke az ami megtöri ezt az összhatást. Az ugyanis nagyon modern, nagyon széles, viszont az eredetire hajazó nagyon küllős. Jobb lett volna valami vékonyabb változat ezzel a felnivel. Lámpái, rendszáma szép dekorációt kapott, a króm alj+lökhárító kellemesen valósághű, ehhez képest a hűtőrács csak szürke lett, ami a beltérrel egy elem.

A beltér nem nagyon látszik a vastag üvegezésen keresztül. Talán jobb is, mert a szürke műanyag beltér nem ad túl sok részletet és nem is valósághű.