Autómentők 01: A kicsi

 Dodge Wrecker

(Matchbox)

felújítás, átalakítás

Az utóbbi időben egyre jobban kezdett érdekelni a technikai oldala a kisautó kínálatnak. Értem ez alatt a nem annyira átlagos megjelenésű kisautókat, személyautókat, melyeken igazán túl sok látnivaló nincsen a szép színén és a csillogó kerekén kívül. Bezzeg a teherautók, munkagépek, autószállítók... és az autómentők. 

Ezeken van látnivaló bőven, vagy ha netán nem elég vagy nem elég hangsúlyos akkor teszek róla, hogy az legyen. Még élvezhetőbb és még inkább valósághű - természetesen a léptékének megfelelően. A szóban forgó modellről már írtam korábban. Akkor egy saját gyerekkorból megőrzött példány került bemutatásra a típusismertetővel együtt. Azonban van a Matchbox történelemnek jónéhány olyan markáns darabja, amelyikről lehet, sőt talán kell is több bőrt lehúzni. Magyarul: szeretik egyes kisautók az átalakításokat, a másképpen értelmezéseket. Ha meg ez az átértelmezés egy rom megújulását is jelenti, akkor sokszoros az öröm.

A Verdabörzétől hozzám került kisautó is erősen felújításigényes állapotban volt, hiányzó vagy sérült részekkel. Itt az alkalom tehát, hogy kicsit feljavítva építsem újjá az autómentőt. Azt már korábban is néhányszor láttam, hogy a vontató-darus része nem egyszerű. Viszont korántsem teljes és bizonyos részei megvannak, mások hiányoznak vagy elnagyoltak. Nyilván mindent a cél érdekében (játszani lehessen vele) és a gyártástechnológiai korlátok figyelembevételével kellett kialakítani. Mindez nem kis feladat és nagyon jól meg is valósították azt, amit ebben a léptékben tömegtermelésként lehetséges.

De a felújítás során ennél több a lehetőség. Az elnagyolt piros  kampó amúgy is hiányzott és a gém vége is le volt törve. Ennél nagyobb indíttatás nem is kellett nekem. Ha már csináljuk, akkor legyen az igazihoz valóban hasonlító. Elindult a kutatás folyamata: hogy is nézhetett ki valójában egy ilyen, és ami még érdekesebb, hogy miként működött.

 

És itt most térjünk rá a valóságban használt autómentő-vontató technológiára. Ez a fajta autómentő felépítmény történelem elég régre nyúlik vissza, konkrétan, amióta autó van, azóta az el is romlik, tehát el kell vontatni valamivel. Nyilván, ez a műfaj is Amerikában, az autós tömegkultúra hazájában indult igazán fejlődésnek. A hidraulikus rendszerek megjelenése előtt minden mechanikusan, karokkal, kötelekkel, csörlőkkel történt. Az emeléseket nem vastag hidraulikahengerek, hanem dobra csévélődő drótkötelek biztosították. Az elmélete nagyjából a következő. A kocsi alján a plató közepén tengelyezett szerkezet hátranyúló gém végét egy drótkötél rendszer tudta emelni-süllyeszteni. Ezzel lehetett tulajdonképpen kinyújtani a gém végét a platón túlra. A másik kötélrendszer a gém végén levő görgőkön keresztül a a drótkötél végén levő kampó(ka)t (és rajta a mentendő autót) tudta emelni, hogy az elromlott kocsi - kormányzott - tengelye ne érjen le a földre. Többször alkalmaznak itt egy köztes, kiegyenlítő kereszttartót is amibe a drótkötél kampóját akasztják és a kereszttartón levő kampókat akasztják a kocsi vonószemébe. Tudni kell, hogy bár az emelés és vontatástechnikai elvek azonosak voltak a kisszériás vontatóknál nagyon sok egyedi megoldás is született.

Ezt a mechanikus rendszert modellezte le a Matchbox a Dodge hátuljába - tegyük hozzá remekül. A plató megjelenítése kiváló. Még talán az eredetihez hasonló a hátsó homloklap is. A drótköteleket persze nem tudta a technológiájuk folytán belevinni, amúgy más részletek a helyükön vannak. A feladatom tehát a hiányzó kötélzet (és némi görgőimitáció) pótlása volt, a kocsi új imidzsének megalkotásán túl. Ez utóbbi sem olyan könnyű feladat, hiszen az utóbbi időben több kiváló kollégám alkotott figyelemreméltó (és igen inspiráló) átalakításokat ezzel a kis vontatóval.

A kötélzetet metálszürkére festett cérnából alakítottam ki. A középen levő kötéldoboktól a vezetőgörgőkön át a kampóig futnak, több-kevesebb feszességet hagyva neki. A feszességből könnyű szívvel engedtem, mert így talán jobban érzékelhető a "kötélsége". Módosítás még a villogó. Ha már úgyis pótolni kell, akkor legyen benne még egy "másság" is a gyári és a megszokott változathoz képest. No meg ilyet még senki sem újított be ezen a kocsin. A színen nem túl sokat gondolkodtam, valami jól látható színt akartam adni neki. Bár ez a szín inkább az újabb korok európai szolgáltatóira emlékeztet, hiszen a korabeli amerikai autóvontatók nagyon ritkán vagy soha nem voltak ilyen színűek. Ott inkább a kétárnyalatú vagy a csicsásabb fényezések (és rozsdálódások) voltak jellemzőek. A matricák pedig inkább az életszerűséget hivatottak jelezni, mivel az ilyen "veszélyes üzemeknél" ezek fontosak avagy előírásosak.

Tűzoltóautók 15.: A sportos főnök

 Chevrolet Impala SS 1965 

 (Maisto)

bemutató

Ez a kisautó egy igazi unikum: ilyen állat nincs is. Merthogy a kérdéses Impala egy sportosnak mondott autó a maga kétajtós kupé kivitelével. Vélhetően a gyorsaságával sem lehetett gond hiszen a nagyobbakat 6,7 literes V8-as motor hajtotta. Ügyesnek és eredetinek talán nem mondanám a nagy tepsi formát, hiszen akkoriban sok autó volt ilyen trendi. Az Impalák negyedik sorozataként készült 1965-1970 között. A kétajtós kupén túl természetesen volt belőle négyajtós szedán, kombi és kabrió is.

Azonban tűzoltóság megfelelő beosztásban és rendfokozatban levő vezetői nem kupékkal szaladgáltak az eléggé biztos. Mindez nem von le semmit a kisautó értékéből, hiszen ha egy kicsit a fantasy irányából vizsgáljuk a dolgot, akkor viszont teljesen rendben van.

Csakúgy, mint a kisautó maga. Hiszen a nagyokat erősen megszégyenítő kivitelű a kisautó. Az arányokról most nem esik szó, mert teljesen tökéletesek. Alulról kezdve a vizsgálódást, talán a kerekei a legkevésbé valamit is hozzáadó tényezők az összképhez. A Maisto egyenkereke nem rossz amúgy, szép, arányos és még valamiféle dísztárcsa/felni kombinációt kiadó közepe is van. Viszont szépen beültették a kaszni alá, elöl-hátul, így még laposabbnak látszik az autó. 

A karosszéria kimunkálása is perfekt: nincsenek sorják, a vékony élek, bemélyedések, domborítások nagyon a helyükön vannak. Olyan szinten kell ezt elképzelni, hogy az ablakok gumikéderei is ki vannak domborítva. Ugyanez igaz a szépen csillogó műanyag elemekre is. Ami itt érdekes, hogy az első és hátsó krómos homlokfal nincs egybeöntve a padlólemezzel. A hűtőrács bordázata például egészen bámulatosan precíz. Továbbhaladva a teteje felé a piros villogó is szép. Színre, formára és méretre is. Itt a mérettel szoktak volt hibázni a kisautók tervezői, elsősorban a Matchbox ötven évvel ezelőtti mérnökei.

A beltér is igazán klassz, bár a fekete szín miatt csak erősen bevilágítva láthatóak itt-ott a finom részletek. Ám ha sikerül belepillantani, ott olyan finomságokat látunk, mint például az ülés kárpitjának hosszanti, sűrű bordázata, vagy a szőnyeg barázdált felülete (csak nagyítóval és erős fénnyel bevilágítva jön elő a látvány). A műszerfal ugyanilyen részletességgel kidolgozva. Viszont milyen meglepő: mindezen finomságok ellenére, nincs benne kormány!

Az autó alján a sebességváltó, a kipufogórendszer és a hátsó híd van kiöntve a padlólemez anyagából. Azért, hogy mégis jól nézzen ki a kipufogócsöveket és a dobokat valamint a váltót ezüstös fényűre festették. Ez is szép megoldás, de csak akkor látszik, ha alánézünk. És itt látszik egy másik meglepetés: a kocsi alja csavarozva van a kasznihoz, a megszokott szegecs helyett. 

Az autó dekorációja is kiváló minőségű. Nyilvánvalóan fantázia műve egy része de annak is a legkiválóbbika. Nincs eltúlozva, az amerikai rendőr-tűzoltó személyautós keretek között még reálisnak is mondanám. Ami a tamponnyomást illeti nagyon finom kis feliratok vannak rajta körben. Az oldalán a Super Sport felirat igazán csak nagyítóval olvasható. A kilincs az ablakkéderek és a rendszám is kidolgozva, de még a króm hűtőrácsra is jutott egy kis fekete, tudván hogy ott sem csillog az egész felület, van azon luk is valamennyi. Vagy az első ködlámpák enyhe besárgítása. De még a négy fényszóró felülete is dekorálva van. Ilyet nem láttam még kisautónál.

Összességében  elmondható, hogy a Maisto ezzel a kisautóval igazán kitett magáért, felsőkategóriás modellt sikerült csinálniuk, amit ezentúl még nagyobb örömmel illesztek a tűzoltóautós sorozatomba, tudván a rajta-benne lapuló finom részleteket..

Tölgyfakemény falujáró

Robur Garant   (1956.)

bemutató

 

 

Rendhagyónak is mondható ez a kis bejegyzés, több szempontból is. Egyrészt ismét egy keleti, sőt nagyon keleti autó került terítékre.  Másrészt a kocsi már oldtimer kategória, és a gyártó is ismeretlen számomra. Ezen túl messze esik a hagyományos Matchbox-Hot Wheels tengelytől. Más a léptéke is, és nagyon más a kidolgozása is. Ezért más az ára is! De mivel kisautó, ezért szívesen látom és majd keresek hozzá illő társakat.

 

 

A DeAgostini/Atlas által gyártott kisautó fém testű, ezáltal azért valamelyest idomul a megszokott die cast modellekhez. A múltbeli buszokról készült sorozatban megjelent modell  jól fölismerhető a jellegzetes formájáról és első lámpájáról. Még talán anno kisgyerekként láttam is ilyet a magyar utakon, hiszen talán a Magyar Posta illetve a Mentőszolgálat is használta a típust. Alapvetően az NDK hadsereg számára készült kis csapatszállítóként, rövid távokra. A rövid táv érthető, hiszen 18 személy nem tudott benne rendesen elférni, ez már első ránézésre is kitűnik. 

 

 

 A kisautóhoz egyébként adnak egy kis ismertető füzetet, benne jópár hasznos és valós adattal, de akad bőven benne meseszerű elem is, meg nem alapozott vagy félrefordított információk alapján. Némi kis korhű háttérsztorit is kreáltak, hogy az olvasó jobban beleélhesse magát az NDK vidék hétköznapi utazási kalandjainak. Leírják benne a Robur cég történetét (textílipari gépekkel kezdte aztán jöttek a furcsa háromkerekű, orrmotoros kis szállítójárgányok, míg végül beérkezett a teherautógyártás világába). A modell eredetijéül szolgáló busz alapja ugyanis a Phanomen Granit másfél tonnás kisteherautó volt. A szocialista autógyártás érájában az állami IFA vállalat kezébe került a gyártás, itt kapta a sorozat később a Robur nevet.

 

A kisbuszt fénykorában egy 3001 köbcentis 60 lóerős léghűtéses motor hajtotta. A hátsókerék hajtású jármű így 80 km/h-s sebességre is képes volt. A 2780 kilogrammos össztömeghez képest ez így is bátor teljesítmény, pláne ha megnézzük a magas felépítését és a laprúgós felfüggesztését.

Nézzük a részleteket. Az már első ránézésre is kiderül, hogy jól sikerült kis darab. Nagyon szép kidolgozású részletekkel. Ez a tény ebben az árkategóriában már alap. De mégis megörül a modellező az olyan apróságoknak mint például a szélességjelző pálca, színes gömbbel a végén vagy a valóságnak megfelelő felni kialakítása. Talán csak a tetőn lévő csomagtartó rúdjai vastagabbak a kelleténél, de ez is teljesen jó így. A műanyag felnikre igazi gumik kerültek.

A kéttónusú festés még inkább fokozza a korra jellemző megjelenést. A lámpák, hűtőrácsok szépen kifestve, még a szélvédőkeretnek is jutott fekete festék. Alánézve csak egy elnagyolt alvázelrendezést találunk, de ezen kár fennakadni. Viszont föl van rá szerelve egy komplett pótkerék, gumistól. Az egész kisautó egyetlen csavarral van rögzítve, annak a feje viszont olyan egyedi háromszöghornyos, hogy a szétszedéshez valami célszerszámot kell gyártani.

Addig is - a vékony ablakokon keresztül - belenézve látszik, hogy a beltér kidolgozása is a külső megjelenéshez hasonlóan szép és igényes. Bár a kormány azért vastagabb a kelleténél, de méretre stimmel. Annyi kívülről is eldönthető, hogy elég szűk bent a hely, nem lehetett valami kényelmes ott hosszasan utazni.

Időgép 2

 DeLorean  -  az időgép

(Hot Wheels)

bemutató

 A filmrajongók azonnal felismerik, a profik még azt is megmondják, hogy éppen melyik fejlődési fázisában van ez a DeLorean, vagyis az „IDŐGÉP” a Vissza a jövőbe filmtrilógiából. A Hot Wheels ismét jól megragadta a lehetőséget és elkészítette az eredeti DeLorean mellett az időgép változatot is – mint ahogy pár másik filmes járművel is megtörtént már.

Ennek a kisautónak a különlegessége talán – a filmszerepen túl – hogy pont olyan formában ábrázolja a gépet, amikor a földi utakról a lebegő fázisba került, vagyis a kerekeit lehajtva a levegőbe emelkedik. Nagyon jó ötlet ez, azzal együtt pedig még gurul is a kisautó, mivel tettek bele elrejtve négy igazi kereket is – talán a fiatalabb, kocsitologatós korosztály részére.

 

 A filmbeli időgépről néhány adat vagy talán inkább érdekesség, persze mindez a fantasy világában értendő. Az időgépet Dr. Emmett Brown professzor építette egy DeLorean DMC-12-esből1986-ban, amikor is az első időutazást végrehajtotta vele. A kocsi plutónium meghajtással rendelkezik, mivel az időugrásokhoz igen komoly energia – 1,21 gigawatt/időugrás teljesítmény - szükséges. Ezt az üzemanyagot eleinte a feketepiacról szerezte be (emiatt van a terroristás jelenet is benne), ám később – talán valahonnan egy jövőbeli szaküzletből beszerezve - egy Mr. Fusion nevű fúziós reaktor biztosította már a szükséges energiát. A leginkább egy háztartási gépre emlékeztető szerkezet a kocsi hátulján, jól láthatóan van fölszerelve. A tetejét kinyitva mindenféle háztartási hulladékból azonnal olyan energiát generál, ami az időugráshoz is megfelelő. Megemlítendő még a fluxus kondenzátor nevű szerkezet, amely a kisautóban ugyan nem látszik (mivel az utastér hátuljában van elhelyezve) de az időutazáshoz feltétlenül szükséges.

Az időugrás menete a következő: a digitális vezérlőpulton be kell állítani az indulási dátumot (zöld számok), a tervezett érkezési dátumot (piros számok), majd föl kell gyorsítani – eleinte a saját motorjával, később már ezt is a Mr. Fusion végzi) az autót 141,6 km/h sebességre, amikor is megtörténik az időugrás. A gép és személyzete azonnal a beállított dátumba érkezik meg ugyanabba a földrajzi pozícióba ahonnan elindult (ez néha érdekes helyzetekhez vezetett).

A DeLoreant a film rendezője a futurisztikus megjelenése miatt (itt értendő a fölfelé nyíló ajtó illetve a polírozott alumínium rozsdamentes acél karosszéria) találták a legalkalmasabb járműnek a feladatra. A kocsit eredetileg a rövid életű DMC gyártotta nem túl nagy példányszámban és nem is túl jó minőségben. Egy 2849 cm3-es, 150 lóerős, V6-os Renault motor hajtotta az ötsebességes váltón keresztül. A kisszériás autók legtöbb hibájával rendelkezett (megbízhatatlanság, pontatlanság, kiforratlanság). A különböző autógyárak egyes termékeinek precíz egésszé való kialakítása nem kis feladat. Igazából ennek a kis cégnek sem jött össze a tervezett nagy siker így a pénzügyi csőd a láthatárról egyből a cégre zúdult és mielőtt igazán beindult volna a termelés, már be is kellett zárniuk. Viszont maradt utánuk egy csomó alkatrész amit most a restaurátorok örömmel fogadnak.

A kisautót közelről megvizsgálva azonban látszik egyből - még nagyító sem kell hozzá - hogy a Hot Wheels sem alakított valami nagyot a pontossággal. És itt elsősorban a festésre, dekorációra gondolok. Olyan szintű, mintha a tamponozó gép beállítása alatt készült volna. Hol van festék, hol nincs festék. Hol a helyén van a nyomat, hol nincs. És ezek kombinációja.

Hogy mégis autózható legyen (nem tudom ugyan miért, hiszen ez egy repülő tulajdonképpen és inkább gyűjteményi darab, mint gyerekjáték), az alján azért megtalálható négy rejtett kerék. Így nem teljesen a földön ül, ami szintén jó pont.

 

Az autótervező sablon

 

LS 56-A BMC 1800 PININFARINA AERODINAMICA

(Matchbox)

bemutató

 

 

Az 1967-es Torinói Motor Show egyik meghatározó érdekessége egy lapos elnyújtott karosszériájú, hátul csapott végű, hosszú orrú meglepően szokatlan formájú Pininfarina konceptautó volt. A BMC Aerodinamica elnevezésű modellről akkor még talán csak a legbátrabb gondolkodású szakemberek sejtették, hogy meghatározó alapja lesz a huszadik század utolsó negyedében uralkodó autódizájnnak. Ettől függetlenül sikert aratott a koncepció, bár ez már mással is megesett és mégsem lett belőle sorozatgyártású következmény. Ez a forma azonban később valóban több szériamodell alapja lett, bár egyesek csak a Citroen CX-et (esetleg GS-t) látják meg benne utódként. Mindenesetre a kor megszokott háromdobozos autóformáihoz képest nagyon futurisztikusnak hatott 1967-ben, amikor például a Fiat 124 vagy a Ford Cortina volt a mértékadó dobozforma. A legömbölyített elülső rész, az áramvonalas formák és a merészen levágott hátsó rész az ötödik, felfelé nyíló ajtóval forradalmi újításként íródott be az autódizájn történelembe.

  

Az eredeti (goodwood.com)

A prototípus az angol BMC gyártotta fronthajtásos – és elég ortopéd kinézetű - Austin-Morris 1800-ra épült, erre utal a megnevezés is, bár nem a gyár megrendelése nyomán készült. A formát a Pininfarinánál dolgozó fiatal tervező Leonardo Fioravanti alkotta meg, aki többek közt a Ferrari Dino (1966), Daytona (1968) és Testarossa (1984) modelleket is magáénak tudhatja.

 

 

 Két és fél évvel a bemutatómodell után gördült ki a Citroen gyárából a GS, ami a prototípus kisebb változata alapján készült. Négy évvel később a Citroen csúcsmodellje a CX is megjelent. Ez a kocsi a részleteitől eltekintve szinte teljesen megegyezik a BMC Aerodinamica kialakításával.

 

 Ez a kisautó is beletartozik a prototípusokat bemutató Matchbox sorozatomba. Nézzük meg, milyenre sikerült a modell az eredetihez képest.

A Matchbox 1969-ben adta ki először, arany színben (majd pink és barackszínben), vékony Superfast kerekeken. Később, a kerék szélesedésével együtt megváltozott egy kicsit a kaszni is, konkrétan a hátsó keréknyílás íve a korább laposabbról körívesre változott, hogy elférjen az új kerék. Ez a megoldás agyonütötte az eredeti koncepciót, mely szerint a kerék nem jön ki a kaszni síkjában, hanem féli rejtetten azon belül marad, ahogyan azt a Citroen CX-nél is láthatjuk. A második sorozatra a narancs szín jellemző. De készült belőle kékeszöld, illetve jópár más szín is. Érdekes, hogy az eredetivel egyező sárga színben nem jelent meg egyik kiadásban sem. Viszont még egy felmatricázott „verseny” változat is található a kiadások között, nagy Gulf matricával az orrán és 17-es rajtszámmal az oldalán. Ez aztán az igazi abszurd. Egy prototípus versenyautó! Ami viszont megint furcsaság, hogy míg az eredeti autó balkormányos volt, addig a modell jobbkormányosra sikeredett. Talán így igyekeztek az angolok magukénak tudni az Austin alapokra készült olasz kocsit.

 A kisautót ebben az esetben is csak a prototípusról készült korabeli fotók alapján lehet mérlegelni. Így tekintve rá, az eredeti talán egy kicsit mintha hosszabb lenne, és a tetőíve is íveltebbnek tűnik. A „C” oszlop is lehetne filigránabb, ami talán jobban kihangsúlyozná az eredeti autó nagyobb üvegfelületeit. Viszont a modell részletei rendben vannak. Természetesen a hátsó kerékív az eredetinél is a lapos változat volt, mint a Matchbox első kiadásánál. A második kiadásnál a szélesebb kerekek miatt a kerékívet önkényesen durván elszabták.

 A kisautó felújításánál semmi extra dologra nem törekedtem, csak a prototípushoz hasonló sárga árnyalatú színezés volt a fontos.