Ez
a kis piros ékszer tulajdonképpen sárga
kellene, hogy legyen.
Ezen túl is számos érdekes jellemzővel bír, amik miatt szót
érdemel ebben a rovatban. Kezdjük talán a nevével, hiszen ha
akarom, akkor ez tulajdonképpen nem is Ferrari, hanem egy, a nagy név
oldalvizén vitézkedő önálló fogalom lett! Csak 1976-ban
kapta meg a Ferrari logót, addig a saját nevük és jelvényük
alatt futottak a Dinok. A
Dino név Enzo fiatalon eltávozott fiának, Alfredinonak a nevéből
származik, az ő emlékére "hívtak így néhány Ferrarit"
az idők folyamán.
A
király új ruhája
A
szóban forgó kocsi történetének kezdete visszanyúlik egészen
1967-ig, amikor a Ferrari bemutatott egy új versenykocsit a Dino 206
S típust. A motorja tulajdonképpen a korábbi P3 modell V12-esének
a kettévágásával állt elő, az elődhöz hasonlóan középre
beépítve. A verseny homologizációhoz szükséges 50 darab felét
se gyártották le, és sok minden nehezítette akkoriban a
termelést. Mire elkészült volna a szükséges mennyiség, addigra
az autó is már korszerűtlenné vált volna, így fölhagytak a
további példányok elkészítésével. Ám a 17. és 18. darabot
karosszéria nélkül elküldték a Pininfarinához, hogy találjanak
ki rá valami érdekes burkolatot. (Így került a dizájnercég neve
is a kocsira.)
Az
új kaszni tervezője az akkor 24 éves Paolo Martin volt. A meglévő
alapokra egy akkor is már igen előremutató, elegáns, erősen
legömbölyített, ám mégsem gömbölyű autót rajzolt meg.
Alumíniumból készült váz és karosszéria, nagy és erősen
ívelt ablakfelületek, szépen domborodó lemezek, fölfelé nyíló
vékonyka kis ajtók, itt-ott némi egyenes vonalú, mozgatható
stabilizátor szárny, hatalmas lámpák.
Az összhatás nagyon jó lett. Egyből megjegyezték az új kocsit
és a tervezője is ismert lett. A kocsi valódi versenyt nem látott,
de az 1967-es Frankfurti autószalon
egyik sztárjává vált. Talán
a sárga szín is hozzájárult ahhoz, hogy a Ferrari/Dino a
szokásosnál is nagyobb visszhangot keltett. Sokan látták volna
szívesen az utakon is de az autó csak kiállításról kiállításra
utazó mintadarab maradt.
Egy
Jim Glickenhaus nevű amerikainak mégis csak sikerült végül az
autót megszereznie és egy alapos felújítás után saját
gyűjteményébe tennie a többi Ferrarija mellé. Mi több, a kocsi
azért kísérletképpen a versenypályán is futott néhány kört
és igen jó véleménnyel voltak róla a szakemberek. Érdekesség,
hogy a szárnyak az utolsó pillanatban kerültek rá. Micsoda ötlet
volt Enzoéktól, hogy egy tulajdonképpen selejtes szériát nem
dobtak ki vagy kótyavetyéltek el, hanem a fiatal tervező tehetsége
által a saját javukra, saját promóciójukra használták fel!
Lehetséges, hogy ha összejön ez a versenyautó, akkor elveszett
volna ez a modell is a többi között, így viszont egyből az
abszolút hírnév felé fordult.
Rózsaszín
Párduc, más színben!
Az
én 1/43 léptékű Politoys kisautómról csak látványban lehet
elmondani, hogy könnyed, mivel – a kornak megfelelően - teljesen
fémből van a karosszériája és az alja is. Csak az ülések és a
műszerfal pici modulja műanyag. A színe Ferrari piros, ami egy
egyetlen sárga példányban elkészült autó modelljének esetében
több, mint melléfogás. A sárga autentikusabb, ütősebb és
jobban megjegyezhető lett volna ráadásul. És mindezt egy olasz
gyártótól.
Kicsit
spórolósra sikeredett a modell a többi részletét tekintve is. A
szárnyak maradtak fém színűek, az eredeti feketével szemben. Az
ajtók teljesen átlátszóak, nem csak az ablak részük. Ez már
megtévesztő is. Én is sokáig azt hittem, hogy ennek ilyen az
ajtaja. Csak most, amikor újból kézbe került a negyven éve nálam
levő kisautó és utánanéztem az eredetijének, akkor döbbentem
rá, hogy ennek is „rendes”
ajtaja volt, lemez+üveg összeállításban.
Viszont finoman nyithatóak ma is (na jó, az egyik oldalon, a
másik oldalon valahogy letört a felerősítés...).
A
kereke olyan amilyen, a kor és a gyártó sorozatterméke. Én
fehérítettem be a felni részt, annak idején, talán hogy más
vagy sportosabb legyen. Tökéletesen gurul, az idők folyamán a
vékony tengely nem lágyult és görbült el. A rugózása is
kiváló, mivel – eredetitől eltérően - a kerék-kaszni rés
elég nagy. Az első lámpák tulajdonképpen jók, de én dupla
felfogató csonkot tettem volna bele, így a bura alatti dupla
fényszórók imitációja is meglett volna. Kár hogy nem én
terveztem a kisautót, sok mindent szebbre csináltam volna rajta,
mert megérdemli. Jó, hogy vannak ilyen kisautók, így legalább a
magunkfajta, szerény lehetőségekkel bíró autórajongóknak is
lehet némi 3D-s (léptékhelyes) képük egy egy ritka de szép
történelmi autószereplőről, amiről egyébként keveset lehet
tudni.