Challenger 1.

 Dodge Challenger  1970

(Hot Wheels)

bemutató

 

A Hot Wheels kis zöld Challengere nagyon dögösen mutatott már a bolti akasztón fityegő bliszterében is, ezért is vettem meg. Amúgy nem vagyok túl nagy izomautó specialista, sokszor nagyon egyformának tűnnek számomra a különböző márkák izomautóinak mindenféle változatai, így ebben a szegmensben tetszik/nem tetszik alapon döntök a vásárlásról. Ez tetszett.

 

Jó a forma, kellően részletes a beltér is, és itt az oldalablakok hiánya miatt ez jól is látszik. A kerekei azonban túl szélesnek tűnnek számomra, de csak ha alaposan megnézegetem a kocsi részleteit. Nyilván az egyen-kerék hátránya ez, így el kell fogadni. A kocsi színe egy közönséges zöld, ami lehetett volna szebb is. Minimális, nem túl egyedi dekoráció van rajta, a lámpáit és egy-két apróságot már én festettem ki rajta, az élethűbb megjelenés kedvéért.

 

 

 Nem sportszerű de összehasonlítottam a Matchbox hasonló, bár évtizedekkel korábbi modelljével. Csak úgy. Látszik az angol gyártó nagyvonalúsága a formát illetően…

 A Dodge 1959-ben használta először a Challenger nevet egy Silver Challenger felszereltségre, amely szintén egy kétajtós kupé volt. Az 1970-es modellévben az első generációt a Chrysler E platform felhasználásával építették keménytetős és kabriós karosszéria változatokban, amelyek fő összetevői a Plymouth Barracudával osztoznak.  A tengelytáv különbségen (a Challenger tengelytávja 2 hüvelykkel hosszabb) túl a Challengernek négy, a Barracudának pedig csak kettő fényszórója volt.

 A póniautó-piaci szegmens felső osztályában versenyezve meglehetősen késői válasz volt ez az autó az 1964 áprilisában debütált Ford Mustangra. Ennek ellenére a Chrysler az új Challengert a valaha volt legerősebb póniautónak szánta, és az olcsóbb Barracudához hasonlóan ez is gyakorlatilag a Chrysler készletében lévő összes motorral rendelhető volt és elképesztő számú felszereltségi és opciós szinten állt rendelkezésre. A külső tervezést Carl Cameron végezte. Cameron az 1970-es Challenger hűtőrácsát egy régebbi vázlaton alapozta meg egy holtan született 1966-os Charger prototípusról, amelynek turbinás motorja volt.

A kocsi a modern kor izomautóinak mércéje lett, és az egyik legsikeresebb retro autó az autógyártás történetében. Az innovatív funkciók között szerepelt a rejtett ablaktörlők, a süllyesztett ajtókilincsek, az energiaelnyelő kormányoszlop és az iparág első öntött polipropilén ajtópaneljei. A Chrysler kínálatában szinte minden motor megtalálható a hajtásláncban, a takarékos – csak 145 lóerős - Slant Six-től egészen az óriási 7,2 literes V-8-ig és a legendás 425 lóerős 426 Hemiig. A sebességváltók között három- és négyfokozatú manuális, valamint a háromfokozatú TorqueFlite automata váltó is szerepelt. Az R/T (Road and Track) jelölésű modellek képezték a csúcsváltozatot. 

 A lendületesen induló Challenger a gyártás első évében valamivel több mint 83 000 példányban kelt el. Az egyetlen dolog, ami hiányzott a Challengerből, az a jó időzítés. A '70-es évek kezdetén az izomautók életképesége megroggyant, az emelkedő biztosítási díjak és a fogyasztói ízlések megváltozása a kategória áldozataivá váltak. A póni autók szegmense tehát már hanyatlóban volt, mire a Challenger megérkezett. Mivel a vásárlók kezdték kerülni a nagy detroiti izomautókat a kisebb, gazdaságosabb és ésszerűbb autók iránt nőtt a kereslet. Az eladások drámaian visszaestek 1970 után, és bár az 1973-as modellévben több mint 27 800 eladott autóval nőttek az eladások, a Challenger gyártása az 1974-es modellév felénél leállt. Összesen 165 437 első generációs Challenger kelt el.

 Filmes vonatkozás: a leghíresebb 1970-es modell az 1971-es (és az 1997-es változat) Vanishing Point (Száguldás a semmibe) című, pörgős akciófilmben a főhős Kowalski által vezetett R/T 1970-es fehér Dodge Challenger.

 A Dodge történetét itt hallgathatjátok meg.