Miurák

 Lamborghini Miura 

(Matchbox)

dualteszt

 Régi kedvencem a Lamborghini Miura. Első fogalmam a kocsiról éppen az aranyszínű Matchboxom alapján alakult ki, úgy a hetvenes évek elején. Ilyennek hittem sokáig, mígnem – már az internetkor hajnalán – láttam egy képet az eredetiről. És megdöbbentem. Mennyire más is a valóságban ez a kocsi. Laposabb, izmosabb. Talán a vékony kerekek miatt? Ki tudja? És akkor kicsit alaposabban is utánanéztem a Miura történetnek, ahogy most is tettem, annak apropóján, hogy egymás mellé gurult a tesztasztalomon egy ősi és egy frissnek mondható kiadás.

 

 

A Lamborghini a Miurát 1966 és 1972 között gyártotta. A kocsi terveit Marcello Gandini készítette akit már említettünk ezen blogon is. Maga a kocsi az európai kétüléses, csúcsminőségű középmotoros sportkocsi kategória vezető darabja hivatott lenni a gyáriak elgondolása szerint. Megjelenésekor a kapható leggyorsabb közúti autó volt, a V12-es négyliteres, középen keresztben elhelyezett motorjával. Érdekesség, hogy a gyár mérnökei szinte stikában, a szabadidejükben csiszolgatták a terveket, mert a cégtulajdonos Ferruccio Lamborghini egy nagykategóriás luxusautót kívánt gyártani inkább. A sportkocsikat a szomszédban már gyártották őszerinte, és itt a nagy konkurensére a Ferrarira gondolt. De, mint az már történelemként ismert, valahogy mégis csak sikerült megnyerni a főnököt az ügynek, hogy bízzon a három mérnöke tudásában, és így elkészült a bemutató darab P400 néven. Sok vesztenivalója végül is nem volt, mert a motor a korábbi modellekből jött, így „csak” a többi alkatrészt kellett kitalálni, megalkotni és összeilleszteni egy mutatós járművé.

A kocsinak előző évben csak az önhordó alvázát a beépített impozáns látványú motorral együtt villantották meg. Apránként méricskélték tehát a fogadtatást. Az 1966-os Genfi Autoshow szakmai közönsége elismerően nyilatkozott immár a Bertone iroda által tervezett alumínium és acél kombinációjából készült karosszériával kompletten megjelenő kocsiról. A kecses megjelenésről, a pillekönnyű karosszériáról és az ígért hatalmas teljesítményről beszéltek leginkább. Tulajdonképpen ez alkotja a sportkocsit magát - ha szűken vesszük. Meg a jóvágású belső tér. Tehát – a következő évtől - elkezdték gyártani Miura néven és a Countach megjelenéséig a legsikeresebb Lamborghini volt. Ekkor újult meg a Lamborghinik jelvénye is. A Miura szó egyébként bikát jelent. Filmes karrierje többek között az Olasz meló című filmben tárgyiasult. 

Érdekesség, hogy készült gyárilag egy targatetős változat is ami egy alumínium cég bemutató autója ZN75 néven. A többi tető nélküli modell csak egyedi átalakítás. Az autó egyébként biztosan nagyon vonzó még mindig gazdagabb körökben, hiszen az egykori sah féltve őrzött példányát Nicolas Cage vette meg anno 490.000 dollárért. A modell története során több fejlesztés is történt, motorikusan, technikailag és külsőleg is egyaránt -ahogy ez lenni szokott – így különböző kódú modellekkel találkozhatunk. Érdekes megemlíteni a kocsi első és hátsó nyíló elemeit, nagyon tetszetős megjelenésűek. 

A formája teljesen keresztülhatol a történelmen, mert néhány éve egy retrováltozat is megjelent belőle. És láss csodát: addig reszelték a mai modern formákat és szélcsatornás szappanalakú cad-es dizájnokat, míg a végén kijött ugyanaz a kocsi. Biztos, hogy már modern technika van a még modernebb anyagú karosszéria alatt, de a forma időtállónak bizonyult. Ha egy Miurát elkezdenek megváltoztatni, az már nem Miura lesz. És ezt így tartom helyesnek, őrizz(ü/é)k meg ami szép és jó volt régen és ne akarjunk mai stílusokat sablonosan ráerőltetni.

 

  Még az is lehet, hogy talán ez az aranyszínű kisautó volt az első Matchboxom annak idején, vagy a második a kis kék Land Roverem után. Mindegy is, a lényeg, hogy elsőtulajos a kocsi, bár több, mint két évtizeddel ezelőtt már átesett egy kezdő restaurátor (én) által történt megújításon. Bér a hibák szembetűnőek, a kocsi mit sem vesztett számomra értékéből. Érik a helyzet egy második megújulásra is, addig azonban nézzük meg, mit mutat az új verziójához képest. Talán már nem szokatlan, hogy időnként összehasonlítok régi és új verziókat, valamint az eredeti mellé is odateszem őket. Úgy gondolom, ez a blog némileg technikainak is nevezhető, így ez a látásmód nem esik messze az olvasóktól sem. Amúgy meg egy autómodellnek el kell viselnie az eredetivel való összehasonlítás során felszínre törő kritikákat is.

Nos, nézzük a formát és az arányokat. A rajzhoz hasonlítottam az eredetit, az ötven éveset és a mostanit. A rajz az eredetihez képest kicsit csúcsosabbnak mutatja az elejét, így ha az új kiadáshoz mérjük akkor az teljesen rendben van. Érdekes, hogy a régi kiadás is szinte teljesen a helyén van ebből a szempontból. Ez alól talán csak az alul kiszögletesített hátulja a kivétel. Valószínűleg a keskeny kerekek bontják meg a kocsiról kialakult „aránytalanságot” sugalmazó korábbi véleményemet.

 

  Tartom ugyanis, hogy egy autón levő kerék döntően befolyásolja az egész kocsi megjelenését. Leronthatja de fel is emelheti jelentős magasságokba is a látványt. A blog elején előadott reakcióm tehát ennek köszönhető, mivel az ősi kiskocsi így elnézve mai szemmel is rendben van.

A hátsó lámpák viszont kihívást jelentettek a Matchbox embereinek, az kifogott rajtuk. Akkor is és most is. Ezért is csodálkozom, hogy az újabb kiadás hátsó lámpáit sem reszelték addig, amíg az eredetihez nem kezdett hasonlítani. A réginél sem sikerült, de legalább ez motiválhatta volna őket a helyes irányba. A rendszámok helye is valahol a hasra ütés és a „csukott szemmel rábökök a helyére” típusú helymeghatározás következményeként lett ott, ahol lettek végül is. A réginél a kipufogókra is rádobtak még egy adaggal, de ez még elmegy a vonzóvá tétel miatt. Az oldalsó légbeömlőt csak az újabbikon alakították ki. 

 Elölről nézve viszont van különbség az új javára. Az optikai szélesítő hatást is szolgáló hűtőrács az újabbikon hozza a valós arányt, a réginél erősen lecsökkentették. Talán ezzel csaptak be engem is optikailag? A jól beazonosítható első lámpáit szépen kialakították mindkét modellnél, a narancs színű példánynál gyári festést is kapott, ami nagyban dob az összképen. A feketén én színezem ki.

 

 

A régi kerekekről most nem szólok, mert önmagukban mutatják a kort melyben hozzácsatolták a kocsihoz őket. Az újnál meg ott vannak a részletek, az osztások a helyükön, csak nem látszanak a kifestés nélkül. Megérte volna, mert szépen adja az ötös/hármas osztás az összhatást.

Az ajtók - a régivel szemben - az újnál nem nyílnak. Nem is bánom, nem tartom jónak a mozgó részeket ilyen léptékben. A beltér mindkettőnél kiváló, ami még jobban feltűnik a kidolgozottságában mindkét esetben, az a műszerek kettős fekvőhenger árnyékolója. A lapos szélvédőn jól látszanak is. A modellek első éle is különbözik, az újabb ívesebb, a régi inkább koságörbére hasonlít. Az igazság a kettő között van valahol.