OSI Bisiluro Silver Fox
Politoys
(bemutató updated)
Lőrésnyi ablakok társulnak az érdekes ajtóformához. Az eredetinél sem lehetett letekerni az ablakot, csak egy kis kibeszélő luk volt, mint a mai páncélautóknál
Erre
az autóra biztosan rá lehet mondani, hogy "ilyen állat pedig nincs". Ám
mégis. Megépítették, gurult, biztosan villogtak is vele, de aztán
elmúlt az újdonság, az érdekesség varázsa és szépen feledésbe
merült. Az alakját nem lehet pontosan körülírni sem. Mintha egy
Topcat vitorlásba oltottak volna egy repülőgép vontatót. Nem Matchbox és
nem is 1:6x léptékű, de mindazonáltal érdekes formája miatt bemutatásra
kerül.
A kéttörzsű torpedó
Magáról
az OSI cégről, mint autógyártóról nagyon keveset lehet tudni,
noha gyártott autókat – kisebb nagyobb mennyiségben a hatvanas
években. Igaz, hogy főleg nagyobb cégek (Ford, Fiat, VW) részére készültek ezek a kocsik bérmunkában, így a név nem lehet
ismerős innen. Bizonyosan nagyon ráértek a tervezők és kissé
elengedték magukat, amikor papírra vetették a Bisiluro Silver Fox
ötletét, kinézetét. A siluro szó torpedót jelent olaszul a gugli
szerint, ami el is képzelhető a kocsit elnézve. Ezt a
torpedóformát kettőzték meg (bi) és lett egy ilyen autószerű
valami. Érdekes hogy olasz
származása ellenére jobbkormányos volt a szerkezet.
De hogy az ezüst rókához mi a kapcsolat? Piero Taruffi hallgatott az Ezüstróka becenévre. A duplatorpedó
kialakítás is az ő nevéhez fűződik, mivel a második világháború után a
repülőgépekről ledobott üzemanyag - és bomba tároló "alumínium szivarok"
szolgáltak első rekordgépei alapjául, belőlük az OSI Silver Foxhoz
hasonló felépítésű autókat / motorokat épített. Az OSI-nál az ő
tiszteletére készült el az autó.
A
kocsit 1967-ben mutatták be a Torinói Motorshow-n. A Le Mans-i
versenyzést vagy rekordkísérleti célt is emlegetnek a korabeli
írások az autóval és Piero Taruffi tervező-pilótával
kapcsolatban, de ha megnézzük, hogy csak egy ezres, 51 lóerős
Alpine motor feszült a baloldali ülés mögött (a jobboldali
mögé a nagyon fontos pótkerék van beoktrojálva), ezt a két
dolgot pont el is felejthetjük a kocsival kapcsolatban. Akkor mire
is jó még? Piero szerint ez az új építési elv kisebb
légellenállást (0,259) biztosít, tehát gyorsabb lesz a kocsi. A
többi technikai tényezőről nem szól a mester. Mélyen hallgatott
a merevségről, csavarodásról, stabilitásról melyek gyenge
értékei eleve kizárták az autót a komolyabb versenyzésből.
Mégis, állítólag 259 km/h sebességet ért el vele, talán a kis,
mindössze ötszáz kilogrammos tömegének köszönhetően.
A
kocsit megmagyarázó szövegek említik a háromtagozatú, szárnyprofilú szerkezeti elemeket a két törzs között. Ezek
közül az első a két torpedó között, állítható volt a
mindenkori stabilitási igényeknek megfelelően. A középső az
maga az érdekes formájú „fülke”, míg a harmadik, ami a jármű
hátsó részében van a törzsek között és a stabilitáson túl
adott esetben – repülős nyelven szólva – fékszárnyként
működött.
Az ott egy minimotor
A
rajz és a váz fotója alapján egyértelmű a - már meglehetősen
ismert és alkalmazott - csővázas szerkezet valamilyen -
vélhetően alumínium - lemezburkolattal. Az Alpine technika
egyébként elég hangsúlyosan megjelenik az oldalsó dekoráción
és még az Alpine-okkal foglalkozó egyik honlap is említi ezt a
modellt. Úgy tűnik történelmük vállalható részének tekintik. Érdekes a két ajtó formáját megnézni, nos ezek sem a
praktikumról szólnak. A kocsi bemutatását követően az OSI cég
pénzügyi zavarba került és rövidesen meg is szűnt. A prototípus
ma egy francia magánmúzeumban van.
Kiállítva nálam és ahogy eredetileg is kiállították
Már
a gyerekkori kisautó garázsomban is kirítt a többi közül a
tömör, lapos formájával. Az akkori fantáziám sem sokat tudott
vele kezdeni, így nem is nagyon kopott el a használattól. Nekem a
Politoys gyártotta modell van meg, de több cég is készített
belőle kisautót, sőt még a slotcarosokat is megihlette. Érdekes,
hogy a Politoys készített egy komolyabb változatot is belőle
ugyanabban a léptékben. Lehet, hogy van benne valami nagyon
olaszos, hogy ennyire tetszik nekik. A mai napig sem értem, hogy
miként dönthetnek egy ilyen ismeretlen és – valljuk be csúf –
autószerű valaminek a gyártásba adásáról, mikor annyi más,
sokkal sikeresebb és szebb autó hiányzik a modellpalettáról. Még
az olasz autók közül is.
Maga
kisautó tömény fém. Az alja is, amire a belső teret is –
többé-kevésbé - mintázták. A belső tér kialakításának
ugyan semmi értelme nincs, ugyanis csak akkor látja meg az ember
amikor szétbontja a két szegecset és föltárul a rejtélyes
belső. Az ablakrész ugyanis olyan szűk és olyan íves viszont
vastag is, hogy ezen nem lehet rendesen sehogy sem átlátni. Ergo a
beltér egy örök rejtély az átlagfelhasználónak. De a gyártó
itt is nagyon szorgalmasan dolgozott, ha nem is alakította ki
teljesen a belső teret. Sok lényeges elem ugyanis nincs meg. Megvan a két
ülés, a kormány, némi – Hummeres rakfelületre emlékeztető –
belső plató vagy síléc display, valamilyen dzsámbó akkumulátor szerű képződmény mint motorimitáció az egyik
ülés mögött, egy kis műszerfalra utaló karikacsoport középen (itt nem
lehet leolvasni a műszereket, viszont igazságosan osztja meg a
tényt a kétoldali ülésen ülők között), és kész is.
Műszerfal?
A
külseje pontosan megmintázza az eredeti ikertorpedós kasznit,
ezzel nincs is gond. A kerekei az akkori szokásos Politoys kerekek,
ezzel sem foglalkoztak alaphelyzetben sokat. A karosszéria részletei,
például a szegecsek a hátsó részen középen (nehéz
megfogalmazni autós szaknyelven a nem autó kinézetű járgányon
az ott megszokott részeket) teljesen finoman ki vannak dolgozva. Ez
a precízség csak az első lámpánál hiányzik, ahol a lámpát
borító – arányaiban hatalmas, feltételezhetően plexi
burkolatot is fémből készítették el, holott a domináns burkolat
viszonylag egyszerűen elkészíthető lett volna az ablak anyagából,
akár közös panelen is. Kár érte, mert sokat dobott volna az így
tényleg torpedóra emlékeztető autón. A hátsó lámpánál is van némi disszonancia a csavarokat illetően.
A szegecselés ábrázolása kitűnő ezen a helyen
Ami
még feltűnhet az alapos megfigyelőnek, hogy az eredeti kocsinál a
két hátsó kerék le van fedve a karosszériába simuló
takarólemezzel. Ezzel a fícsörrel nem nagyon foglalkozott a
kisautó készítője, egyszerűen a hagyományos kerékkivágást
alkalmazta hátul is. Most akkor jöhet a kérdés: ha valamilyen –
vélhetően a múltba porladó - technikai dolognak emléket állítunk
nagy gondossággal, akkor miért nem lehet pontosan lemintázni a
kaszni teljes egészét és miért lesz hasra-ütés szerű a tizenöt
százaléka.
Az amúgy jó állapotú kocsi egy sima felújításon esett át ami egy tisztítást és
festést jelentett ez esetben. Az eredetileg szürke szín már
nagyon megviselt volt, akadt némi plusz festék is rajta. Egyértelmű
volt, hogy kap egy új és lehetőség szerint az eredetihez hasonló
színt. A fotók alapján egy alapvetően szürke metálos fénye volt a kocsinak, némi kékes beütéssel, amit igyekeztem visszaadni.
Innen olyan mint egy katamarán vitorlás
Kár, hogy az első lámpái vakok
Lőrésnyi ablakok társulnak az érdekes ajtóformához. Az eredetinél sem lehetett letekerni az ablakot, csak egy kis kibeszélő luk volt, mint a mai páncélautóknál
A Bisiluro az egykori, háborús alumínium repülő lőszer -és üzemanyagtankokból kialakított katamarán forma elnevezése, melyet előszeretettel használt Taruffi a rekord járműveinél. Ezek többsége a régi versenyautókhoz hasonlóan, jobb kormányos volt :)
VálaszTörlésŐelőtte tisztelgett az OSI iparművek a '67-es Silver Fox bemutatásával.