Vúdi

Mercury Commuter

(Matchbox)

 felújítás

Mindig is hittem a nagy rakterű autókban – kiváltképpen gyerekkoromban, amikor a fullosan megpakolt utasterű Skodából figyeltem az utat. Ilyenkor elképzeltem, hogy milyen jó is lenne ha a kezemben tartott kis piros Matchbox hirtelen ott teremne a Skoda helyett. És elkezdhetnénk pakolni bele. És a csomagtartója mindent elnyelne…

Az a kis autó egy Mercury volt. Egy Commuter vagyis a kombi autók egyik legnagyobbika. Most jött el az idő, hogy egy kicsit behatóbban is foglalkozzam a típussal és a Matchbox változatával.

 

Modelltörténeti morzsák

A Ford birodalomban a közepes árfekvésű kocsik gyártójaként tudatosult Mercury igazi nagycsalád barát autót hozott létre a kombijaival. A Commutert 1957-től 1968-ig gyártották, és talán még arrafelé is a családi kombik etalonjaként tartották számon. Köszönhette ezt a rendkívül nagy hátsórészének. A „C” oszlop előtti rész szinte minden hasonló kategóriájú autónál ilyen volt. De ami utána következett, abban a Commuter volt a bajnok. Ráadásul megjelenésekor a legolcsóbbak közé tartozott a Mercury vonalon. Nyilván voltak felszereltségi szintek a skálán, ahogy a motoroknál is volt választék. Az 5,5 méter hosszú (hosszabb mint a VW T4 long) autót természetesen V8-asok hajtották (6,4 literes vagy 7 literes lökettérfogatú). A 266-340 lóerős motorok fogyasztása mai szemmel valami elképesztő értéket mutatott. Még a legtakarékosabb (ez a szó nem értelmezhető ebben az összefüggésben) változat is 24 litert fogyasztott de az igazán benzintemető a 27 literes fogyasztás volt 100 km-re. Nem európai a lépték ebből a szempontból sem.

 Nagy terek - kisautók

Az 1:72 léptékben megalkotott kisautó a Matchbox egyik örök remeke, szerintem. Arányos, jól eltalált megjelenésű, finom részletekkel ellátott (pl. a karosszéria anyagából megformázott Commuter felirat). Megkockáztatom, hogy szebb mint az eredeti autó. Talán egy negatívuma van: a vonóhorog. Pontosabban annak hiánya. Itt bőven elfért volna, logikus lett volna és mégis inkább a sportkocsi prototípusokat látták el vele. A Superfast kerekein – talán a nagyobb tömegének köszönhetően – igen jól gurul is. Viszont a korábbi, Regular Wheels kerekek esetében pedig készült önbeálló kormányzással is (Ami nem igazán akart nekem egyik kisautón sem úgy működni, ahogy elvártam volna.). Az 1968-as évjáratú, hatodik generációs Commutert modellezték le és 1969-1973 között volt kínálatban. A legtöbbet világos metálzöldben adták ki, de volt belőle piros is 1972-ben. A nagyon kedves kis részlet a hátul kibámuló két kutya, ami már önmagában is megérte a vételt. És ami még hozzátesz a valósághűséget illetően, hogy az eredeti autónak is leengedhető volt az ötödik ajtaján az ablak. Tehát a kisautót látva nagyon valósághű a családi autó képe.

A modellből rendőrautó változat is készült 1971-74 között, itt fehér volt az alapszín. Többféle matrica is került rá. A belsőn is változtattak, mert nem a kutyák orra lógott ki hátul, hanem rendőrségi felszerelésekkel pakolták meg a csomagtartót. A villogót pirosból alakították ki. itt még természetes volt, hogy nem keveredik össze a szélvédő anyaga a villogóéval. Érdekesség ebben az esetben, hogy a piros villogó színt megtartották akkor is amikor a kasznit zöldre, vagy pirosra festették, merthogy ilyen is előfordult a szakirodalom szerint.

 
Az én modellem egy kékpiroslámpátlanított rendőrautó, tehát kutyamentes csomagtartójú. Mivel több rendőrautóm is volt ebből a típusból, így nem sajnáltam eltüntetni a piros villogókat. Ami a felújításon túl érdekelt ennél a kisautónál, az a festése. Egész pontosan a karosszéria oldalsó burkolása.

  Asztalosok előre!

A hatvanas évek Amerikájában az autók nagyon szép pasztellszínekben pompáztak. Ezt a hangulatot próbáltam én is megalkotni. Az eredeti Mercuryknál is gyakran előfordult, hogy – a kor és Amerika ízlésének megfelelően – az autó oldalát fa (vagy fa imitációjú) burkolattal látták el. Ezt a Matchbox érthető okokból nem tudta megvalósítani, pedig gyakori fícsör a típusra. Sebaj, majd én kisiparilag megoldom. Tehát tekinthető kísérleti munkának is. Nyilvánvalóan matricával lehet megoldani a dolgot, a kérdés csak az, hogy átlátszó vagy fehér alapra nyomtatódjon ki a deszkaminta. Az átlátszó alapot választottam, ez fehér (vagy pasztellszínű) alapon nagyon szépen kiadja a faminta grafikáját. Ezzel – úgy gondolom egy újdonságként vagy legalábbis egy igen ritkán látott felületkezelésként – egy érdekes színfoltot hoztam a felújítások világába. Kíváncsian várom, hogy mások miként oldják meg az ilyen faburkolatokat.