A kobragyilkos

 De Tomaso Mangusta

(Jacques-Sablon-Solido...)

felújítás

Az olasz szuperautó (ismerünk pár ilyet), amely a rossz nyelvek szerint azért (is) született meg, hogy Shelby Cobrájának sikerét megtépázza. Mai szemmel elmondhatjuk: nem sikerült ez a terv. De még a közelében sem jártak a sikernek.

 A „mangusta” szó olaszul „mongúzt” jelent, egy olyan kisállatot, amely képes megölni a kobrákat is. A pletykák szerint az autót a De Tomaso és Carroll Shelby közötti sikertelen üzlet megtorlásaként nevezték el így. A Mangusta 1967-es érkezése tette a De Tomasót ismertebb autógyártóvá. A kocsi vonalait Giorgetto Giugiaro tervezte aki akkor a Ghia-nál dolgozott.

A dizájnja tiszta és egyszerű, a szuper sportkocsikra jellemző formavilággal. Az élesen kiszélesedő kerékívekkel körülvett cápaorrú karosszéria egyik egyedülálló tulajdonsága a sirályszárnyas nyitású, üvegablak betétes motorházfedelek kialakítása a hátsó traktusban, a középre elhelyezett motor felett. Nem túl praktikus a nagy súly és a korlátozott hozzáférés miatt. Mindkét végén hiányoztak a szabványos lökhárítók és az első – minimális méretű - homlokfal nagy része a négyszögletes hűtőrácsból, az iker fényszórókból és kis irányjelzőkből állt. A hátulja sem volt túlbonyolítva, a karcsú, fekvő hátsó lámpákat hálós panel kötötte össze a jobb légelvezetés érdekében.  Az acél központi csővázra kerültek a segédtartók és a könnyű műanyag karosszéria.

 

 A középre szerelt, 4,7 literes 230 lóerős vagy ötliteres 306 lóerős Ford V8-as motorral szerelték, amely egy ZF ötfokozatú transaxle-n keresztül hajtott. Ez a maga idejében lenyűgöző teljesítménymutatónak számított, a végsebessége körülbelül 250 km/h, a 0-100-as gyorsulása pedig 6 másodperc alatt volt. Az 1/3-2/3 súlyeloszlás és a kevésbé merev alváz miatt azonban az olasz autó stabilitási problémákkal és rossz irányíthatósággal küzdött.

 Összesen 401 autó készült  1971-ig (kb. 200 maradt belőle mára), ebből mintegy 150 Európába, a többi pedig Észak-Amerikába készült. A Mangusta-t szövetségi felmentés útján importálták az Egyesült Államokba, amely a kis gyártási számai miatt az autóra is vonatkozott. A felmentés mentesítette az autót az akkor érvényben lévő biztonsági előírások alól. A Mangusta biztonsági öv nélkül készült, és a fényszórók sokkal alacsonyabbak, mint a szövetségi előírások megengedettek. Az autó kabinját is szűkre, meglehetősen spártaira alakították ki. A műszerfal, bár tele van számos mérőműszerrel és kapcsolóval, egyszerű és jellegtelen. Ugyanez vonatkozik a bőrrel bevont középkonzolra és az ajtólapokra is. Az elektromos ablakemelők és a légkondicionáló alapfelszereltség volt.  Bár De Tomasonak esze ágában sem volt elvinni a Mangustát versenyezni,  egyesek mégis megpróbálkoztak vele Amerikában – kevés sikerrel.  Manapság egy jó Mangusta ára 200 000–400 000 USD áron van.

A kisautót a Jacques gyártotta. Ebben az esetben. Merthogy ott és akkor elég vegyes volt a kép a gyártók és a gyártmányok összefüggésében, tudván még azt is, hogy a csokoládéiparnak is van köze a történtekhez. Erről és a kisautót előállító cégről volt már szó egy külön írásban. Bár ott nincs meg a fölsorolásban ez a Mangusta, de ehhez a csoporthoz azért kapcsolódik. Itt csak a  "Jacques" szó van a kocsi alján ("Chocolate" nélkül), de ezen is egyből kitűnik a hozzáértő szemnek, hogy az eredeti padlólemezt kissé átalakították, hogy az új gyártó neve rákerülhessen.

 

Maga a kisautó amúgy szép elfogadható formájú, nem pontosan követi az eredeti vonalait, nem egy igényesen megtervezett modellről van szó. Meglehetősen nehézkes hatást kelt. A kerekei nagyon bent vannak és meglehetősen puha tengelyen futnak, ha még futnak. Ugyanis olyan laposra és nehézre sikerült az autó, hogy idővel leült és szinte az asztallapot súrolja az alja. A nyitható eleje alatt egy pótkerék lapult valamikor, de mivel nem volt rögzítve így hamar tovagurult már. Nyitáskor rámozdult az eredetileg csillogó hűtőrács-lámpa elemre, így hamar letörte azt. Az ajtajai nyílnak, túlságosan is. Semmi nem tartja őket a helyén, így szabadon mozoghatnak. Kár, hogy az autónak pont a legérdekesebb jellemzője a két felfelé nyíló motorházfedél fixre készült anno. A karosszéria és a padlólemez illeszkedése elöl és hátul is nagyon szerencsétlenül van kitalálva. Azon túl, hogy a két végének még karosszéria színűnek kellene lennie, az illeszkedés sem átmenetes, hanem csak úgy van. nem szép megoldás. Bizonyos részletek elmaradtak kívül, a hátsó légkiömlők is hiányoznak de nem feltűnő egyik sem. Az ablakai szép vékonyak voltak, ezért sérültek is és mára már eltűntek. A kipufogó szót sem érdemel, olyan elnagyolt, pedig a valóságban azért elég hangsúlyosra sikeredett.

 

Az én KS méretű kisautóm abszolút lejátszott állapotban került ismét elém. Merthogy anno még újként érkezett hozzánk belga rokonok ajándékaként, mintegy 50 évvel ezelőtt. Az öcsém játszott vele leginkább de én kezdtem anno tuningolni, szerelni, festeni – és lassacskán elamortizálni. Lényeg, hogy az öt évtized alatt nem került a szemétre, megőrződött és most felújítás alá került.  Ennek már műanyag kerekei vannak egyedi felnikkel. Ezekkel tehát nem kellett foglalkozni. Az ablakait pótoltam, csakúgy mint a kormányt és a csomagtartó fedelet és az ahhoz kapcsolódó homloklemezt a lámpákkal. Ez utóbbi korábban elég pontatlan volt. Az első és a hátsó homlokrészeket, ahol a lámpák is vannak, matricázással tettem élethűbbé. Így már beállhat a méretben hozzá illeszkedő kollégái közé a vitrinbe.

 Ez nem Tomaso! De...