Alpine akkor és most

Renault Alpine A110

összehasonlító teszt

 

Volkswagen Bogár, Fiat 500, Mini. A sorozat következő tagja – bármilyen furcsa is – a Renault Alpine A110. Mivel ezekből az autókból készült – a régi, jól ismert és bevált forma alapján – a modern, vagy divatosan szólva retro változat. Olyan retro változat, ami sorozatgyártásba is került (merthogy projektautóból volt bőven minden gyár háza táján). De ne rohanjunk annyira előre, kezdjük az elején, az eredeti A110 történetével.

A hatvanas évek elején (a 108-as kódú hasonló jellegű modell alapján) Giovanni Michelotti tervező megalkotta a következő Alpine modellt, az A110-t. Természetesen Renault alapokon, vagyis a motor és még néhány alkatrész az R8-as modellből jött. A kocsi felépítése azonban jócskán eltért a donortól. Igen merev középső Y acél csővázra került egy igen könnyű üvegszál erősítésű műgyanta héj, így a kocsi tömege mindössze 706 kg volt. Kezdetben csak egy ezres motor volt benne, de ezt hamar leváltották az 1100 köbcentis majd a 1.3, 1.5 és végül az 1.6 literesmotorok. Így a teljesítmény is elérte a gyengécske 55 lóerőről a csúcsváltozat 140 lóerejét. A farmotor a hátsó tengelyt hajtott egy ötsebességes váltón keresztül. A motor eleinte Weber karburátoros volt és csak a vége felé kapott injektort.

A kocsi formája is ideális volt a légellenállás tekintetében a maga lapos kagyló formájával. Csak beszállni nem volt könnyű. A stílusát tekintve egy 2+2 üléses Berlinetta – vagy a modernebb kifejezéssel élve coupe. Csak később született meg a cabrio változat, bár ebből nem készült sok és nagyon távol is állt a kocsi igazi életterétől a versenypályáktól. Csak balkormányos változatban készült, ezért az angoloknál nem volt igazán sikeres.

Nagyon jól sikerült kis autó lett – természetesen a versenyzés szempontjából. Kis tömeg, megfelelően erős erőforrás, lapos kialakítás. Az autózhatóságáról azonban megoszlanak a vélemények. A Magyar örökös bajnok Ferjáncz Attila szerint – aki maga is hajtott egy ilyen gépet jó pár éven keresztül (1974-75 környékén) - egy nem túl kezes gép volt. A könnyű elejét tolta, a hátulja így könnyen kitört, szóval nem volt könnyű szépen autózni vele. A futóműve is igen sérülékeny volt. Mindenesetre a fénykorában, a hetvenes évek első felében igen sok rali sikert ért el különböző versenyzők által hajtva. A csúcspont 1973-ban a Word Rally Championship volt, ahol az első három helyet szerezték meg. A kocsiból mindösszesen 7812 példány készült a gyártás 1977-es befejezéséig.

 

A retro vonalra visszatérve a Renault gyár is úgy gondolta, hogy a széria kocsik sport(osabb) változatai helyett inkább egy igazi sportkocsit kellene fölmutatni. A retrohullámot meglovagolva az előd Alpine A110 sikereire alapozva 2017-ben bemutatták a retro A110-et. Mint ahogyan az ilyen autóknál lenni szokott, van ami olyan van ami egészen más mint az eredeti autónál. A lényeg a modell stílusán és néhány jellemző apróságon van. Mivel a technika az a legmodernebb, még olyan áron is, hogy például a farmotor előrekerül (itt is és a Bogárnál is például). Ez nem baj, ez a kor igénye: mai csúcstechnika régi stíluselemekkel. Az új Alpine-ról a Totalcar oldalain lehet egy jó leírást találni.

 

A kisautós vonatkozását tekintve ez egy kettős összehasonlítás. Egyrészt – szokásom szerint - a valóság és a kisautó másrészt pedig a Majorette (classic) és a HW (retro) összehasonlítása a cél.

Első ránézésre a kisautókkal nincs semmi gond, azonnal felismerhetőek, arányosnak tűnnek. Ehhez nagyban hozzájárul mindkét modellnél az oly jellemző kék szín. Talán a régi autó kékje jobban közelít az eredetihez, de ez semmit nem von le a másik szín értékéből, mert az is nagyon dögös. Bár ezt a metálkék árnyalatot viszonylag kis számban lehet látni eredetiben, jobbára inkább a hagyományos Renault rali kék színben szerepeltek az autók (néhány sárga és egyéb szín mellett). A régi Alpine-t a Majorette modellezte meg, az újabbat a HW. 

 

A régi verzió kisautója természetesen technikai okok (kerékfelfüggesztés Majorette módra) miatt nem lehet olyan lapos mint az eredeti, de azért nagyon közel van hozzá. A rali Alpine-ok a legtöbb fotón le vannak ültetve, ezért IS olyan laposak. Ha itt is egy kicsit csökkentenék a rést a kerék és a kaszni között, akkor közel egy magasságra kerülne a két autó, még jobban összemérhetőek lennének. Szépek a részletei is, finoman kivitelezték az első és hátsó "nyíló" részek zsanérjait. A lökhárítók külön elemek, ami ebben a léptékben ritkaság (általában a padlólemezből alakítják ki).  Bár az első pótreflektorokból csak egy párt tettek rá, holott a valóságban kettő pár szokott lenni alapban rajtuk, ez nem olyan nagy hiányosság. A hátsó lámpák is szépen megformázottak és kellően kiemelkednek a hátlap síkjából csakúgy, mint eredetileg. Az első légbeömlő és hátsó – a sárvédő tetején levő - légszellőző nyílásokat is megmintázták a rajtuk levő rácsokkal együtt, ami külön piros pontot érdemel. A színezéseket - a lámpákkal együtt - én követtem el. Az eredeti autónál is nagyjából három féle sárvédő kialakítás volt megfigyelhető. Az alap, amikor csak peremezve van a keréknyílás íve, a másik, amikor a nyílás vonalában hengerpalást szerűen meg van szélesítve (ilyen volt a magyar bajnok autója is) és a harmadik, amikor egy domború sárvédőelem van a kerekek fölött. A mi esetünkben az első, vagyis az alap változat van modellezve. Szép kerekek kerültek alá, de a másik mellé téve érdekes dolgokat tapasztalhatunk. Első ránézésre olyan, mintha egyforma lenne a két kocsi kereke. Jobban megfigyelve azonban látni lehet, hogy a Majo küllőpárjai enyhén széttartanak kifelé, míg a HW küllőpárjai összetartanak. A kerékméret és szélesség egyforma, azonban a Majo tett a futófelület szélére egy nagyon finom mintázatot, ami ismét egy jó pontot érdemel. A másiké csak sima. A Majo kisautóján az ajtók nyithatóak, de ez engem nem hatott meg soha, így most sem. A kocsi belsejébe tekintve ismét ,meglepő precízséggel találkozunk, A kormány a műszerfal, az ülések a hátsó traktus mind az eredeti nagyon hű kicsinyítése. Ismét szép munka. Az ablaktörlők a helyükön vannak viszont a visszapillantó rajzolata hiányzik a szélvédőről. Nagyon szép tamponnyomás van a hátulján, az eredetinek megfelelő szöveggel. Az első lámpák ezüst-fekete színezését én követtem el, mert ez nagyot dob az egészen és a valóságban sem egy tucat megoldás, tehát lényeges elem itt is. Hátul a kipufogódobot ügyesen megformálták a padlólemez folytatásaként.

A retro változat modellje sem hagy kívánnivalót maga után. Jól hozza a formát, a fontos részleteket. Megvan rajta minden ami kell. A tamponnyomatok (lámpa és föliratok) szépek.  A kerekekről már esett szó, azok is rendben vannak. A kipufogóvéget én színeztem. Az ablak műanyagokon nehéz benézni, de ami látszik az elfogadható. A kidolgozás csak átlagos, korántsem olyan precíz mint a másiknál.

Bátran ajánlom beszerzésre mindkét kisautót, hiszen a ralitörténelem és a retrokorszak találkozásának hiteles tanúi lehetnek a vitrinben, meg amúgy is nagyon szép mind a két kisautó.

Tűzoltóautók 16.: Hudson tűz.pk.

Hudson Hornet

(Matchbox)

bemutató

A nagy amerikai batár az ötvenes évekből, aminek nyoma sem maradt mára. Első ránézésre valóban nincsen semmi különleges ebben a kocsiban, de ha a részleteket megnézzük, azért találunk pár érdekességet.

A Hudson Motor Car Company gyártotta a Hudson kocsikat 1951-től, Hornet típusmegjelöléssel. 1954-ben egyesült a cég az American Motor Company-val, amit csak AMC néven ismerhetünk. Az AMC név már kisautós berkekben is megmozgathat emlékeket, hiszen a Javelin modelljüket a Matchbox meg is mintázta. Az egyesülés után is megmaradt a Hudson név, így folytatta a kocsi a pályafutását.

A Hornetben egy sorhatos, ötliteres motor volt, háromsebességes manuális vagy Borg Warner automata váltóval. Készült kettő- vagy négyüléses, szedan vagy kupé változatban is, sőt kabriót is lehetett rendelni belőle. A karosszériájának a kialakítása szakított részben a hagyományos létraváz+kaszni építési elvvel és már félig-meddig önhordó kialakítású volt. Az úgynevezett „step-down” kialakítású karosszériában a padlólemez – és ezáltal az egész karosszéria - egy kicsit lejjebb került a megszokottnál, az alsó hosszanti tartóelemek közé, így a kocsi súlypontja is jóval alacsonyabban volt. Egyesek már „ponton” karosszériának is hívták a jellemzői miatt. Mindezen technikai paraméterek párosulva egy akkoriban már erősen áramvonalasnak számító karosszériával, igen népszerűvé tette a típust. Az erős motornak és a jó vezethetőségnek köszönhetően a korabeli autóversenyzők kedvence is volt, számos versenysikert értek el vele, számos versenyzőt tett ismertté.

 

 Az 1954-es gyártásbefejezésig több, mint nyolcvanezer példány készült belőle.

A Matchbox a 2019-es modellévben jelentette meg ezt a kisautót. Jellemzően szolgálati kocsiként, vagyis tűzoltó és többféle rendőrautós kivitelben. A kisautón talán a legfeltűnőbb, hogy a merev tengelyes kerekei túlságosan szélesek. Ez kiváltképpen a hátsó, félig elfedett kerekeknél furcsa, mivel a keréktávolság így extrém módon leszűkült. Ha nem oldalról nézzük, ez a tulajdonsága zavaró lehet.

A kisautó egyébként teljesen jól hozza az eredeti autó formáját, arányait, talán a léptéke tér el egy kicsit az európai kisautók léptékétől (hiszen az eredeti autó is több, mint 528 centiméter hosszú – összehasonlításként egy Volkswagen T4 kisbusz is csak 5.1 m hosszú), erre viszont megoldás, hogy nem tesszük őket egymás mellé.

 

 

Ami nagyon kívánkozott volna, hogy a kisautón szürke műanyagból kialakított részeket – lökhárító, külső lámpák, hűtőrács, rendszámkeret elöl – krómozott kivitelben készítsék el. Ez nem túl nagy igény ennél az autónál, hiszen a valóságban ebben az időben már erősen tombolt a krómozott megjelenés, tulajdonképpen korjellemző is.

 

 

Ezen valamelyest lehetett segíteni a krómfilces korrekcióval, de szétszedés nélkül tökéletes hatást azért nem lehet elérni.

A szolgálati színezésű kocsikon túl szívesen látnék egy verseny kialakítást is belőle, talán nem kerülne olyan nagy átalakításba az sem.

 

 

 

A kosaras

Ford F800 Utility Truck

bemutató és felújítás

A Matchbox a Ford amerikai “F” sorozatú – közepes méretű - teherautójának 1989-es kiadású, hatodik generációjú, kosaras felépítményű változatát modellezte meg. Ezt a típust nemcsak a Ford gyártja, hanem a Blue Diamond Truck Company LLC is. Az „F” sorozat 1948 óta létezik. Mérete és kialakítása nagyon sokféle célra teszi alkalmassá, ennek megfelelően számos kommersz és különleges felépítménnyel is találkozhatunk vele. A kabin a hagyományos „csőrös” kialakítású, a hűtőrácsokban azonban többféle kialakítás is lehet. Hagyományosan egy V8-as benzines hajtja, de készült már 8,2 literes sorhatos Detroit dízellel is. Az évek során csak kisebb változások voltak a karosszérián (indexlámpa, hűtőrács, homlokfal), belül azonban minden maradt a régi.

 

A kisautó régi és meglehetősen hosszan tartó Matchbox kiadás. 1989-től 2008-ig volt a kínálatban. Megszámlálhatatlan színben és színkombinációban készült. Természetesen ezidő alatt sokféle (még kék színű is) kerék is került alá, mindig az akkori trendnek megfelelően. De a lényeg végig megmaradt: egy stabil fém teherautó aljra egy remekül kialakított mozgatható, kosaras felépítmény. A tökéletes súlyeloszlás miatt remekül játszható a kisautó. A legextrémebb gémkinyúlás sem borítja föl a kisautót. A kosaras felépítmény nagyon jól ki van találva mert nem egykönnyen esik szét a használat során. Kivéve az én példányomnál, ahol a kosár már hiányzott. Ezt kellett pótolnom. A felújítás nem volt teljeskörű, mert az eredeti – szerintem szép és jól eltalált – kétárnyalatú festést meghagytam (nem volt olyan rossz állapotban) és csak egy matricás feljavítással dobtam föl. A gém és a kosár is megkapta a megfelelő dekorációt, így már egészen hétköznapi ügyeletes villanyszerelő (vagy bármilyen más) kosaras kocsi alakult ki.

 

Ebből a kis műanyag dobozvégből készült a kosár