Red Pig 3/3

 

Mercedes Benz 250 SE / AMG 300 SEL 6.3

(Sablon)

felújítás-átalakítás

3. rész

 

 

Az első részben a kisautó korai történetéről írtam, következzen most az újjászületésének ismertetése. Nem kicsit messziről indítva.

 

 A történet Stuttgartban indult, ahol egy Erich Waxenberg nevű, Mercedes gyári mérnök kitalálta, hogy az akkori széria 300 SEL Merci elejében levő – amúgy nem kicsi - sorhatos motor helyébe valami még erősebbet keres. Félig meddig magánszorgalomból, hiszen nem volt ilyen projekt a gyárban akkoriban. A gyártásban levő 600 szuperlimuzin motorjából abban az időben éppen fölpörgött a termelés (a jobb gyárkihasználtság okán), jóval több készült belőle, mint ahány autó a gyártósoron készült. Amúgy is ez egy igen combos V8-as erőforrás volt a nagy limuzin tömegéhez és igényeihez igazítva. Adott tehát az erős V8, így bele is illesztett a300-as motorterébe. Ezáltal olyan energikus izomautót kapott, amelynek a megjelenése továbbra sem a sportosságról szólt, viszont nagyon ment. A menedzserek eleinte el sem akarták hinni, hogy ilyen létezhet, de a prototípussal tett bemutatók meggyőzték őket arról, hogy érdemes kis sorozatban ezt a modellt is gyártani.

Így készült el a hatvanas évek vége felé és a hetvenes évek elején az az 6526 darab 6.3 literes M100 típusú V8-as motorral szerelt kéttonnás sportlimuzin. a sportos karakteren túl azért a luxus sem maradhatott ki a kocsiból, így felszerelték 4 tárcsafékkel, központi zárral, elektromos működtetésű ablakokkal, szervokormánnyal, motoros napfénytetővel, klímaberendezéssel, hifivel, hátsó árnyékoló függönyökkel, olvasólámpával és asztallal is.

 Innen már az AMG, a Mercedes (akkoriban nagyjából hivatalos) tuningcége vett a kezébe öt példányt a túlsúlyos, de erőteljes limuzinból. Lefejtették róla a felesleges alkotórészeket és a motort meg felfúrták 6.8 literesre. Az eddigi nem kevés 300 lóerős kocsi immár 428 lóerőt tudott és jóval kisebb tömeget kellett mozgatnia. 4.2 másodperc alatt érte el a 100 kilométer per órás sebességet, míg a végsebessége 265 km/h volt. Átfestették pirosra, kidekorálták kissé, felszerelték a szükséges kiegészítőkkel és elindult a versenypályák felé. Az elért néhány siker ellenére igazán nagy karriert nem futott be, többek szerint a szabályok változása és a megfelelő gumik hiánya miatt. 

Ilyen megjelenés és a vele párosult erő és dinamika együttállása bizonyos személyeket egy megvadult disznóra emlékeztette, tehát most már érthető a kocsi beceneve. Két tesztautó és három versenypéldány épült összesen a Piros Disznóból. Az utolsó darab a Finn Autómúzeumban található.

Ilyen csodás modelltörténet ritkán van, így engem is megragadott. nem kevésbé az autó megjelenése. Az ellentmondások harmóniája. Ezért már korábban is kerestem a donort ehhez a modellhez. Kapóra jött a dobozban négy évtizede pihenő kis spiáter. A felújítás során minimális kiegészítések kellettek az eredeti karosszéria visszaállításához és némi többlet anyag a kerékszélesítések elkészítéséhez. 

 

Az igazi kihívás az ablakok elkészítése volt, mivel érdekesen, duplán íveltek az ablakai elől-hátul. Vékony fóliából hajlítgattam, alakítgattam ki, míg végül elfogadható lett. A kerekeket megterveztem, kiszerkesztettük és kinyomtattattam. A dekorációt igyekeztem az eredetinek megfelelően megszerkeszteni, hogy a karosszéria különbözőségei ellenére minél autentikusabb legyen a végeredmény.

 

 

 

 

   1. rész      2. rész