Oldschool Alfa

 Alfa Giulia

(Hot Wheels)

bemutató 

 

Nem vagyok Alfa rajongó, de ami szép és pláne jó is annak meg kell adni az elismerést. Ez a Giulia ilyen. Még a Hot Wheels is így gondolta, hiszen igen szép kisautót formáltak ezúton. nem tartozik az annyira ismert és nagy volumenben az emlékeink között szereplő autóként ez az Alfa, éppen ezért külön dicséret a HW-nak, hogy elkészítette kicsiben.

  

Ritka, könnyű, az Európa-túraautó-bajnokság versenyeire való homologizációs különkiadás volt, amelyből mindössze 501 darab készült 1963-64-ben, szinte mindegyik fehér színben. A standard Giulia TI-ből fejlesztették ki, erős 1,6 literes, 112lóerős, dupla vezérműtengelyes, dupla felülfekvő Weber karburátorral szereltmotor, ötfokozatú manuális sebességváltó, négy tárcsafék és jelentős súlycsökkentés jellemezte (például a belső fényszórók eltávolításával és magnézium kerekek, plexi hátsó ablakok alkalmazásával). Amúgy pedig ez volt az első Alfa, amely viselte az ikonikus Quadrifoglio (négylevelű lóhere) emblémát, és legendás gyűjtői darab lett az idők során. Több mint 180 km/h a végsebessége. 

 A dobozalakú négyajtós,hátsókerék hajtású szedán stílusa első látásra nem éppen a legelőnyösebb a versenyzéshez, de a szélcsatorna használata segített a tervezőknek egy olyan, részleteiben aerodinamikus formát találni, amelynek légellenállási együtthatója Cd=0,34, ami érték különösen alacsony volt egy akkori szedánhoz képest. A „TI” elnevezés az olasz limuzin-versenyzés egy osztályára utalt, amelyet „Turismo Internazionale” néven ismertek, és korábban az 1900-as és a Giulietta limuzinok nagyobb teljesítményű változataira alkalmazták az 1950-es években. Érdekessége még, hogy kihagyott belső reflektorok helyét hálóval fedték be, így növelve a motorhoz áramló hűtőlevegő mennyiségét. Voltak persze sportsikerei szerte a világban a pályaversenyeken, mégsem maradt meg az átlag autósport rajonók emlékezetében annyira, mint némely Porsche vagy BMW.

 

A kisautó nagyon eltalált. Amúgy is nagyon eredeti a formája, de így kisautóként is azonnal fölismerhető és beazonosítható, jónéhány kisautó társától eltérően. A szobrászkodás Fraser Campbell munkáját dicséri. Tavaly óta van kínálatban, piros és fehér színekben, mi másban.  Az én piros változatom tekintetében ki kell térnem egy kis megjegyzésre. A kocsi alja fehér műanyag, ami egyben az első homlokfal alját is adja (lökhárító hiányában, mivel versenyváltozatról van szó). Biztosan volt olyan verziója a piros Alfáknak ahol elől fehérre volt festve a homlokfal alja, de én úgy éreztem, hogy szebb a megjelenés, ha az egész eleje piros. Ezért  festettem be pirosra a homloklemez alját is. 

 Egyféle fazonú mindkét szín esetében az AeroDisc kerék, azonban a fehér változatnál szürke a felni. Szerintem nem autentikus, viszont változatos. Az ablakai nagyon szép, halvány kék árnyalatúak, így jól látszik a beltér is. Ami króm! Persze, egy darabból kellet kialakítani a hűtőráccsal, aminél szép ez a megoldás, de a belteret hazavágja. Pedig dolgoztak azon is rendesen. A pizzakormányt most hagyjuk, de utána már jól látszik a szépen strukturált műszerfal, középkonzol, a remekbeszabott kagylóülések és a ritkaságként megjelenő bukókeret acélcsöveinek imitációi (amennyire a gyártási technológia engedi). A krómpanel folytatásaként elől megjelenő hűtőrács is részletes. Itt kicsit tudtam javítani a túlzott csillogáson a rácsozat feketítésével.

 

 

A homlokfalon az indexlámpákat is kifestettem, ha már piros lett ez az elem is. A dekorációja szép, nincsenek eltúlozva a motívumok, sőt még autentikusak is. Külön kiemelnék egy olyan megoldást ami talán nem is létezik mostanában ilyen kategóriájú kisautón. A ráfordított szobrász modellező munka minőségét erősen dicséri, hogy a króm kipufogóvég a beltér paneljából van kidugva kialakítva. Ezért csillog úgy, mint az igazinál. Pirospont érte. A kis Alfa mindenképpen beszerzendő, mert nagyon kiemelkedő minőséget képvisel, mindenféle tekintetben.

 

 

Toyota Car Transporter

 Toyota Car Transporter

(Tomica)

bemutató

 

 

  Nagyon érdekes összefüggést lehet fölfedezni a japán kisautó gyártó Tomica és a Matchbox konkrét modelljei között. Kit is ihletett meg a másik? Merthogy a két távoli cég modelljei között meglepően nagy a hasonlóság. Jóllehet térben és időben azért akad némi különbség a két kisautó között.

 

  A Tomica (No.14) Toyota Diesel Car Transporter nevő kisautó szettje 1975 februárjában jelent meg a klasszikus "fekete dobozos" (Black Box) sorozat részeként. A Black Box sorozat (1970–1988) a japán fém kisautó gyártás felfutását tükrözte. Nem olyan szép és jó minőségben ugyan de már „superfast” jellegű kerekek kerültek a karcsú fém alváz alá. A fülke is fémből volt, színezett ablakokkal nulla beltérrel. Erre a fém szerkezetre került a hatalmas és vaskos műanyag felépítmény. A felépítményt 3 darab arányosan kisebb méretű személykocsi számára képezték ki. A szett léptéke 1/153, ami egy meglehetősen aprócska teherautót jelent. A japán dolgokat elnézve, bőven vannak a mi elképzeléseinkhez mérten jóval kisebbre gyártott dolgok, a kisautóktól kezdve egészen a valódi személyautókig. Ám ennél a kisautónál a minőség megállt az „éppen játszani lehet vele” szinten. A hordozó – Toyotáról mintázott - teherautó még csak-csak elmegy, de a rajta levő – fixen rögzített – és egyben fröccsöntött személyautók már csak díszként funkcionálnak.

 

 A hosszú gyártási ideje (1975–1988) alatt többféle színkombinációban is megjelent. Bár a szerkezeti felépítés (fém fülke, kétszintes műanyag tréler) azonos maradt, az alábbi főbb változatokban készült:

• Piros fülke / Narancssárga tréler: Ez a legelterjedtebb változat a "Black Box" korszakból. Gyakran zöldes árnyalatú szélvédővel (Green Tint Windows) készült.
• Narancssárga fülke / Krémfehér tréler: Egy másik klasszikus kombináció, amelyet gyakran "Orange/Cream" néven említenek a gyűjtői katalógusok.
• Piros fülke / Fehér tréler: Ritkább, de létező színösszeállítás, amely letisztultabb megjelenést kölcsönöz a járműnek. 

 

A kisautót inkább csak ínyencségekre vágyó gyűjtők élvezhetik igazán, mivel egy jó állapotú, dobozos darab ára az eBayen 40 ezer HUF körül van. A doboza messze nem a kisautót mutatja, hanem  egy valóságos képet. A konkrét példány egyenesen Japánból érkezett hozzám nemrég ajándékként.

 

 És akkor a válasz: Mivel a Matchbox teljesen hasonló szettje 1976-tól létezik, úgy tűnik, hogy ők vették alapul a japán kisautót, visszalépve ezzel minőségben, a kor kisautós szintjét alulmúlva, a hagyományokat felrúgva és a fejlődést nem prioritásként értelmezve. Hiszen már jóval korábban, jóval színvonalasabb autószállítóval rendelkeztek. 

 

  

 

 

A mobil otthon

 Eccles Trailer Caravan

(Matchbox)

felújítás, átalakítás

   

Lakókocsiról volt már szó a Bluebird Dauphine kapcsán. Ott már méltattam a kor szigetországbeli hihetetlenül pezsgő lakókocsi-kempingkultúra vonalát, amit azóta is csak csodálok. És itt egy újabb adalék ehhez a brit „camping-caravanning” hangulathoz.

A Matchbox - immár sokadszor - kiadott 1970-ben egy lakókocsi modellt. A kategóriában azért volt előzménye ennek a modellnek, hiszen az említett Dauphine és testvére után megjelent egy igazán nagyméretű mozgó otthon modellje is már. Az azonban eléggé fantáziatermék volt a hatalmas erkélyével hátul. Ebben az esetben viszont közeledtek a valósághoz. A méret (léptéke 1/76, ami azért nem pontosan illeszkedik az 1/6x kisautókhoz – mint vontatókhoz) ugyanaz, mint az elődnél a kialakítás azonban már erősen feljavult, reálisabb lett.

 A méret és a valóság találkozásáról még egy szót: kutatásaim során pont ilyen lakókocsit nem találtam, viszont rábukkantam egy nagyon hasonlóra, ami viszont csak egytengelyes. Az Eccles cég igen komoly kapacitással gyártott ilyen utánfutókat. Ezekből arra következtetek, hogy a modell bár valóságalapú (valószínűleg egy 1969-es kiadású Emerald  vagy Sapphir típus), azonban bizonyos nem ismert okok miatt (talán mindenképpen nagy lakókocsi megjelentetése volt terveben?) a mérnökök megnyújtották a „valóságot” és még egy tengelyt tettek alá. Viszont ezzel elérték azt, hogy a vonórúd ismét csak rövid lett (mint az elődnél), így valójába játszáskor vontatni, kanyarodni meglehetősen nehéz volt vele, vagy csak igen korlátozottan működött ez a funkció. De a dobozba így fért bele. Érdekes, hogy a rövidsége/tömörsége ellenére még így is letört a hozzám került példány esetében. Ami hozzám került, az tulajdonképpen csak maga a megcsonkult fém kaszni volt. A többit én építettem vissza hozzá.

 A futómű okozta a legkisebb gondot, az könnyen pótoltam. A tető – ami eredetileg is levehető – már komoly odafigyelést igényelt, hogy megfelelően ívelt legyen mindenhol, és pontosan illeszkedjen a fém házhoz. Ez sztirolból készült. Eredetileg azért (is) volt levehető, hogy belenézve meg lehessen nézni a többé-kevésbé hiteles belteret. Én ezt az elvet felülírtam, mert a vitrinben nem számít a beltér, így fix lett a tető. A beltér pedig az utólag beillesztett sötétített ablakokon és az azokat keretező függönyökön keresztül amúgy sem lenne látható. Ami viszont fontos volt az a külső megjelenés feljavítása kissé. Kapott egy arányosan hosszú vonórudat, arra pótkereket illetve egy a lakókocsikon szokásos külső ládát, amiben gázpalackot, tartozékokat szoktak tárolni. Ettől életszerűbb lett az egész megjelenése. A dekorációnál is örömmel elhagytam a gagyi gyári dekort és egy kissé frissebb matricázást kapott. Ezen felül extra még a beltéri függöny is illetve a kitekerhető napvédő (omnisztor). Ilyen nagy vontatmányt persze nem lehet akármi mögé kötni, így a kor nagyméretű limuzinjai közül a Merci állólámpását tettem elé.

 

 Az angliai Eccles of Birmingham volt a világ első nagyszabású lakókocsi- és lakóautó-gyártója. Az első 50 darab gyártása 1919-ben kezdődött, és ez volt az első „hagyományos” lakókocsi, amelyet úgy terveztek, hogy egy normál vonóhorgos autóval vontathassák. Itt alkalmazták először a ráfutófékes rendszert, amit a mai napig használnak vontatmányoknál.

 Az Eccles csapata szívesen hirdette a terméket a nagyközönségnek, és megmutatta nekik, milyen élvezetes és rugalmas lehet egy lakókocsis nyaralás. 1932-ben Bill Riley és fia egy Eccles lakókocsival a Monte Carloba vitték, hogy bebizonyítsák, hogy a vontatás biztonságos, míg egy másik kereskedő próbaútra ment a Szaharába, hogy bebizonyítsa, az Eccles bárhová elvihető. A londoni Hendonban bemutatótermet nyitottak a fővárosi üzleti élet ösztönzése érdekében. A marketing kampányok sikerének köszönhetően a megrendelések megnövekedtek, sok lakókocsit exportáltak Indiába és Afrikába. 1960-ra Bill Riley nyugdíjba vonult, és eladta a gyárat a Sprite-nak. Az Eccles itt kapott új életet. Modern, új belső tereket alakítottak ki, amelyben teakfa és fehér vinil keveréke volt a jellemző. Az exportpiacra dupla üvegezést, fűtőtestet, hűtőszekrényt, szőnyegeket és víztartályt kínált. Az 1990-es évek elején az Eccles márka még mindig innovatív stílusáról volt a legismertebb.

 

 

 

 

 

Sárgában is Ferrari

 Ferrari 365 GT B4 Competizione

(Hot Wheels)

bemutató

 

 

A Ferrari 365 GTB/4 Daytona Competizione kétüléses Grand Tourer közúti változatát egyértelmű ambícióval tervezték: túlszárnyalni a Lamborghini gyorsan növekvő népszerűségét. A Lamborghini Miura, Olaszország akkori leggyorsabb autójának 1966-os bemutatkozása hajtotta a Ferrarit abban, hogy új alkotásával túlszárnyalja fő versenytársát. Az 1968 és 1973 között gyártott Ferrari 365 GTB/4 egyértelműen a Lamborghini státuszának megkérdőjelezése volt.

A hosszú távú versenyzésre kialakított sportkocsi könnyű alumínium karosszériával, néhány üvegszálas panellel, plexiüveg ablakokkal és ami még fontosabb, több mint 400 lóerős 4,4 literes Weber karburátoros Colombo V12-es motor hajtotta.  A Lamborghini akkoriban új, középmotoros Miurájával ellentétben a Daytona egy hagyományos, frontmotoros, hátsókerék-hajtás kombinációban készült. 5500-as fordulatszámon elérte a 280 km/h sebességet. A 0-ról 100 km/h-ra történő gyorsuláshoz mindössze 5,4 másodperc szükségeltetett. Az ötfokozatú manuális sebességváltót (a transaxle koncepció alapján) hátra szerelték fel az optimális súlyelosztás érdekében.

A Pininfarina tervezője, Leonardo Fioravanti, aki korábban a Dino Ferrari stílusán dolgozott, volt felelős a 365 GTB/4-ért. Így ez a Ferrari is hagyományos, lekerekített formatervtől a modernebb, több éllel bíró megjelenés felé való elmozdulást tükrözte. Arányai tökéletesen egyensúlyban tartották az eleganciát az erővel, formatervezési nyelvezete pedig generációk GT autóit inspirálta. A korai Daytonák fix fényszórókat tartalmaztak egy akrilüveg burkolat mögött. Egy új amerikai biztonsági előírás miatt, amely betiltotta a burkolatok mögötti fényszórókat, ezt 1971-ben kihúzható, kiugró dupla fényszórókra cserélték. 

 

Az 1406 darab legyártott típus 156 brit jobbkormányos kupét, 122 gyárilag gyártott spydert (ebből 7 jobbkormányos) és 15 versenyautót tartalmaz. A versenyautók három sorozatra oszlanak, mindegyik a módosított könnyű karosszériával és a különböző fokú motortuninggal készült. Az első Pininfarina prototípus kivételével az összes karosszériát az olasz Scaglietti karosszériagyártó gyártotta, amely már korábban is jól ismert volt a Ferrarival való együttműködés terén. Az autókat nem a hivatalos Scuderia Ferrari csapat versenyezte, hanem számos magánversenyző. Különösen sikeresek voltak a Le Mans-i 24 órás versenyen, ahol 1971-ben az ötödik helyen végeztek az összetettben, majd 1972-ben, 1973-ban és 1974-ben GT-osztálybeli győzelmeket arattak. A nem hivatalos Daytona nevet állítólag a média, és nem a Ferrari használta, viszont az idők távlatában meglehetősen hozzáragadt a modellhez. Az 1980-as években egy Daytona replika (később eredeti) kiemelt szerepet kapott a Miami Vice című televíziós sorozatban.Korai tulajdonosai között volt Steve McQueen és Frank Sinatra is. Ma az árak 500 000 és 1,5 millió dollár között mozognak.

 

 

Érdekes ez a csupasárga kisautó. A padlólemez kinyúlik a homlokfalra, ezért illik annak is a karosszéria színével egyezni is. Tökéletesen sikerült, bár fölmerül a kérdés, hogy miért nem lehetett a kaszni anyagából csinálni a homloklemezt, mint anno a Matchbox kisautóknál számos esetben megtörtént. A tavalyi kiadású Rob Matthes által tervezett modellnek nem ez a legszebb színe, a piros jóval autentikusabb, viszont a fehér mindkettőnél gyengébb. A piros dekorja is jobban illik a márkához.  A forma jól felismerhető - persze ehhez azért valamennyire otthon kell lenni a hetvenes évek GT autóinak világában. Ami zavaró tud lenni a kisautó vizsgálatakor, az az első lámpák kivitelezése. Nem túl meggyőző. Az eredeti megoldás sem mindennapi, és úgy tűnik nekem, hogy ebben a méretben elég nehéz kialakítani a karosszéria felületét követő külső burkolat alatt levő ikerlámpákat és az alattuk levő szögletes lámpa együttest. Látszik, hogy próbálkoztak, de ebben a léptékben, ebben a kategóriában ez a maximum. A hátsó lámpákat és a kipufogóvégeket én festettem ki. Az ablakok bár világosak, de nagyon torzítanak, így nem látszik a fekete beltér részletezettsége. Amúgy kellemes kis modellautót ad ki összhatásában, mindenképpen az ajánlott kategóriába tartozik. De inkább a pirosat keressétek, bronz felnivel. Az az igazi. 

 

 

Z3 dzsembori

                                                                        BMW Z3

                                     (Wörlein,Siku,Maisto,Hot Wheels,noname)

                                                                            összehasonlító teszt

Elnézegetve a BMW sort, megláttam, hogy már négy különböző Z3-as is van benne. De olyan furcsán különbözőek voltak. Eljött hát az idő, hogy összehasonlítsuk őket, meg a gyártóik mérőeszközeit.

A szóban forgó áldozatok a  Wörlein, Siku, Maisto, Hot Wheels, nonémkínai termékei. Mivel nem egy léptékűek, így ezt a szempontot most figyelmen kívül hagyom, de a kasznik formája, arányai így is összevethetőek.

Végül egy kis Z3 történelem.

Gladiator

 Jeep Gladiator

(Matchbox)

bemutató

 

 

 Wrangler ez is alapjaiban véve. Ennek megfelelően a nagy Wrangler családból volt már nálam az alap kivitel és volt már egy ilyesmi pickup ( a története röviden ott olvasható) is, de ez most egy érdekesebb változat az előzőeknél. Ugyanis nincs ajtaja.

  

 

 

A Jeep történet eleje már ismert, csakúgy mint a Wrangler sztori, így most csak ennek a Gladiátornak tudhatjuk meg a történetét. Talán a Jeep az egyetlen olyan gyártó, amelynek egyes modelljeihez kétféle ajtó is tartozik, emellett ezeket háromféleképpen is tudja hordani. Alapesetként a hagyományos fém ajtók vannak az autón, ez így teljesen megszokott. Viszont ezeket a fém ajtókat ki lehet cserélni egy csővázas vászon ajtószettre, melyhez üvegezett rész nem is tartozik. Nyilván ez már egy tavaszias és még NKH kompatibilis megoldás. Ám a bátrak elhagyják ezt az ajtót is és akkor áll elő az ajtótlan verzió, melyet a Matchbox is lemodellezett.

A kisautót ezúttal a Matchbox maga mintázta meg a korábban bemutatott Rubiconnal együtt. Érdekes, hogy a HW átengedte a masszív amerikai autóidol megformázását az elsősorban európai típusok modellezésére késztetett cégtárs részére. Amúgy a kisautó jól sikerült darab lett. Kellően masszívnak néz ki, de a hiányos fém karosszéria miatt igazából nincs súlya a többiekhez képest. A 2020-as modellt 2020-ban jelentették meg, piros, zöld, kék és fekete színekben és négy évig volt kínálatban. Mindezekhez szürke lökhárító-padlólemez kombo társult. A beltér érdekes módon külön elem, ami vagy fekete (ez a jobbik eset) vagy ugyanolyan szürke, mint a lökhárító. Ez a szürke árnyalat ha egy picit sötétebb lenne, akkor már az eredeti kocsiéra is tökéletesen hasonlítana. A beltérnél maradva látszik, hogy a dizájnerek jó munkát végeztek, szép a beltér kialakítása. Ám a kormányügyi technikai szigor itt is lekorlátozta a szépséget a gyártási praktikum oltárán és valami egészen fura képződmény alakult ki a kormány helyén. Kár, mert nagyon látszik...

Amúgy a kisautó karosszériájának részletei teljesen rendben vannak, gusztusos, precíz kialakításúak.A lámpákat persze én festettem ki viszont a gyári feliratok szép vékonyak, precízek. A felni perem piros színét én nem szeretem, de szerencsére más kerékösszeállításban is beszerezhető a modell. 

A kútfúró

 Snorkel Fire Engine  1978

(Matchbox)

átalakítás

Shell-es sorozatomban eddig szerepelt már az átalakított dobozos, az eredeti állapotú trélervontató, a komoly  terepjáró, a tuning kétéltű,  így most a következő tagja a fúró gördül elénk. 

Az eredeti, 1/83 léptékű, vélhetően GMC márkájú autó modelljeként a  kisautó Snorkel Fire Engine néven futott és egy lagymatag kosaras autóként jelent meg. 1978-82 között forgalmazták, piros/ fehér, piros/sárga színekben, végig azonos kerekekkel. A fülke belül üres volt, ezért ezt egy többé-kevésbé áttetsző kék üvegezéssel takarták, ami egyben a két kék villogó anyagául is szolgált. Amúgy nem volt rossz az emelhető és forgatható gém, a végén a kosárral és benne a tűzoltóval, de olyan sematikusnak hatott. A kisautó nagyon játszható volt, ennek tanúbizonysága, hogy ép példány nem túl gyakran fordul elő. Hozzám is egy ilyen leharcolt maradvány került. Az enyém is erősen játszott volt, de mivel már szerepelt ez a kis tűzoltószer a gyűjteményemben, nem a magasból oltás szerep visszaállítása volt a cél, hanem egy másik funkciót kerestem neki.

 

  

Az álromantikus, autómodelleken keresztül való történetmesélés a nagy olajipari cég valahol a sivatagban olajat kutató csapatának történetéről szól. Mivel ilyet magam még nem csináltam, csak elképzelni tudom, hogy miként történik a folyamata egy ilyen kutatásnak. Amihez persze speciális gépek, járművek (adott esetben repülőgép) kellenek. Ezeket a - részben fantázia alkotta - járműveket alakítom ki és mutatom be ebben a sorozatban. 

A kutatás a föld kincsei után elsősorban kísérleti fúrásokkal történik. Az ehhez szükséges - nálunk kútfúróként ismert - berendezést egy masszív teherautóra szerelve használják, a mobilitás érdekében. Mivel a lepusztult tűzoltóautó alapja pont egy ilyen masszív teherautó, adta magát az ötlet, hogy egy kútfúró felépítményt készítsek rá. Annál is inkább, mert ilyen még nincs ebben az 1/6x világban.  

A korábbi gémet tartó forgó tengelytömböt megtartottam, de mivel a felépítmény a szállításkor ledöntve, a használatkor pedig felállított helyzetben van és ez a tengely a forgástengelye is a toronynak, így azt - az alsó részét levágva egy pót talpon jóval hátrébb kellett csúsztatnom. A torony maga eredetileg arra hivatott, hogy a torony hosszának megfelelő fúrószár darabokat illetve a menetesen csatlakozó béléscsöveket a már földfelszínig eltűnt darabok fölé lehessen emelni, hogy csatlakoztatni tudják. Maga a fúrógép meghajtás a torony tövének közelében a teherautó hátuljánál van. A meghajtása külön motorral történik általában, de vannak az eredeti autó motorjáról történő kihajtások is. A torony tetején mindössze a csörlő vagy csak a drótköteleket megvezető-átfordító csigarendszer van elhelyezve. Ez utóbbi esetben - például jelen modell esetében is - a csörlő a teherautó hátsó-középső részén van elrejtve.  

A torony vékony acélhuzalból készült, a többi kiegészítő sztirolból vagy egyéb műanyag maradék és talált alkatrészekből, egyebekből. A kisautó ezen felül kapott még pár extra alkatrészt is, hogy még inkább hasonlítson egy a civilizációtól messze működő, önellátó munkahelyre. A cég színeire történt festésre alapozva használat nyomait is rádekoráltam az élethűség és a hangulat érdekében.