Arisztokratikusan megoldva

 Aston Martin DBS Volante

(Matchbox)

bemutató update

 

Az Aston Martinokról sok mindent lehet tudni, de – talán az exkluzivitása révén - azért mégis csak egy távoli és elérhetetlen luxust jelent a szemünkben. Cirka 285.000 angol fontért máris 007-esnek érezhetjük magunkat. Ezt a modellt láthattuk a James Bond sorozat Casino Royale és Quantum of Solace epizódjaiban is. Még törve is! Igaz nem kabrióként. A DBS Volante hatliteres, V12-es, kézi összeszerelésű – Kölnben (!) készülő - motorja a maga 510 lóerejével nem csekélység még ebben a kategóriában sem. A luxusfelszereléseket, karbonokat, könnyűfém ötvözetű alkatrészeket, marhabőrös belsőket nem is érdemes már említeni, itt ez természetes.

A cég tizenhatodik kabriója a legfejlettebb tetőmozgató mechanizmussal rendelkezik. Gondolom, az elsőét sem nagyolták el, tehát ebben a műfajban aztán jobbról nem is beszélhetünk. Szerintem csak erről a részéről is már lehetne egy-két önálló írást összehozni, a kocsi többi érdekességén kívül. Az izmos kinézetű, 2+2 üléses GT formaterve sem utolsó de szinte minden részletnél megállhat a hozzáértő szem és elcsodálkozhat a finom megoldásokon. Amik mellesleg nagyon elegánsak és nagyon angolosak is. Itt már olyan magasságokban beszélhetünk az arisztokratikus előkelőségről és szőrszálhasogatóan mesterkélt módon kimondott követelményekről, amik a józan műszaki ésszel éppenséggel még igazolhatók, viszont mivel lehetséges a kivitelezésük, ezért – jó pénzért – azt is kitalálják, megvalósítják, legyártják és beleteszik. Aztán meg megemlítik. Sokszor. És ez így van jól ezekben a körökben, mert egyébként unatkoznának a klubban. 

 

 

 

Abszolút csúcs dolgokról beszélhetünk minden porcikája esetében, és ami a lényeg, hogy ennek ellenére - némely kortársával ellentétben - még szép is az autó. Mi több, szemet vonzó. Ilyet érdemes megmintázni kicsiben. Viszont elnagyolni nem szabad. A Matchbox sem tett ilyet ezúttal.

A Matchbox változatra egy jó szót találtam: tökéletes. Akik olvasták már írásaimat, azok talán emlékeznek, hogy itt-ott bizony eléggé negatív színben állítottam be – főképpen a régebbi - Matchbox kisautók léptékarányos megjelenítését. Ilyenkor elsősorban az eredeti és a kisautó arányait boncolgattam, hogy miért is nem lehet egyből felismerni némelyiket a polcon. Nos, az Aston esetében ez a véleményem pont az ellenkezőjére változott. Akár egymás mellett nézzük, akár egymásra téve az azonos nézeteket, rá kell döbbenjünk a pontosságra, aránykövetésre. 

Külön-külön is látszik a hasonlóság

 

Egymásra montírozva pedig  bebizonyosodik a tökéletesség

 

A részletek, a színek, a formák kicsiben is olyanok mint az eredetinél

És ez nem csak a külsőre, de a belsejére és annak részletgazdagságára is igaz. A belseje nem csak valamilyen belső rész, hanem a valósághoz igencsak közelítő kialakítású. Ha jól megnézzük még a kárpit színárnyalata is teljesen hasonló igyekszik lenni, a kaszni színéről meg nem is beszélve. Talán az első lámpák grafikája nem érthető egészen, de ha ezt betudjuk a bura ködös dél-angliai tengerparti naplemente fényjátékát visszatükröző csillogásának, akkor elfogadható. Egyetlen gyengéje a dolognak, a szélvédő fémkeret nélkülisége, amire nyilván lehet gyártástechnológiai okokat is találni - találtak is. Lépjünk tovább! A hátsó lámpák festetlensége nem feltűnő ebben a karosszériaszínben, akárcsak eredetileg. Jó, hogy - legalább - egy ilyen kis angol arisztokrata - és filmsztár - gyöngyszem állhatott be a garázsomba.  

Ferrari Dino

Ferrari Dino Berlinetta Competizione Pininfarina

(Politoys)

bemutató

Ez a kis piros ékszer tulajdonképpen sárga kellene, hogy legyen. Ezen túl is számos érdekes jellemzővel bír, amik miatt szót érdemel ebben a rovatban. Kezdjük talán a nevével, hiszen ha akarom, akkor ez tulajdonképpen nem is Ferrari, hanem egy, a nagy név oldalvizén vitézkedő önálló fogalom lett! Csak 1976-ban kapta meg a Ferrari logót, addig a saját nevük és jelvényük alatt futottak a Dinok. A Dino név Enzo fiatalon eltávozott fiának, Alfredinonak a nevéből származik, az ő emlékére "hívtak így néhány Ferrarit" az idők folyamán.

A király új ruhája

A szóban forgó kocsi történetének kezdete visszanyúlik egészen 1967-ig, amikor a Ferrari bemutatott egy új versenykocsit a Dino 206 S típust. A motorja tulajdonképpen a korábbi P3 modell V12-esének a kettévágásával állt elő, az elődhöz hasonlóan középre beépítve. A verseny homologizációhoz szükséges 50 darab felét se gyártották le, és sok minden nehezítette akkoriban a termelést. Mire elkészült volna a szükséges mennyiség, addigra az autó is már korszerűtlenné vált volna, így fölhagytak a további példányok elkészítésével. Ám a 17. és 18. darabot karosszéria nélkül elküldték a Pininfarinához, hogy találjanak ki rá valami érdekes burkolatot. (Így került a dizájnercég neve is a kocsira.)

Az új kaszni tervezője az akkor 24 éves Paolo Martin volt. A meglévő alapokra egy akkor is már igen előremutató, elegáns, erősen legömbölyített, ám mégsem gömbölyű autót rajzolt meg. Alumíniumból készült váz és karosszéria, nagy és erősen ívelt ablakfelületek, szépen domborodó lemezek, fölfelé nyíló vékonyka kis ajtók, itt-ott némi egyenes vonalú, mozgatható stabilizátor szárny, hatalmas lámpák. Az összhatás nagyon jó lett. Egyből megjegyezték az új kocsit és a tervezője is ismert lett. A kocsi valódi versenyt nem látott, de az 1967-es Frankfurti autószalon egyik sztárjává vált. Talán a sárga szín is hozzájárult ahhoz, hogy a Ferrari/Dino a szokásosnál is nagyobb visszhangot keltett. Sokan látták volna szívesen az utakon is de az autó csak kiállításról kiállításra utazó mintadarab maradt.

Egy Jim Glickenhaus nevű amerikainak mégis csak sikerült végül az autót megszereznie és egy alapos felújítás után saját gyűjteményébe tennie a többi Ferrarija mellé. Mi több, a kocsi azért kísérletképpen a versenypályán is futott néhány kört és igen jó véleménnyel voltak róla a szakemberek. Érdekesség, hogy a szárnyak az utolsó pillanatban kerültek rá. Micsoda ötlet volt Enzoéktól, hogy egy tulajdonképpen selejtes szériát nem dobtak ki vagy kótyavetyéltek el, hanem a fiatal tervező tehetsége által a saját javukra, saját promóciójukra használták fel! Lehetséges, hogy ha összejön ez a versenyautó, akkor elveszett volna ez a modell is a többi között, így viszont egyből az abszolút hírnév felé fordult.

Rózsaszín Párduc, más színben!

Az én 1/43 léptékű Politoys kisautómról csak látványban lehet elmondani, hogy könnyed, mivel – a kornak megfelelően - teljesen fémből van a karosszériája és az alja is. Csak az ülések és a műszerfal pici modulja műanyag. A színe Ferrari piros, ami egy egyetlen sárga példányban elkészült autó modelljének esetében több, mint melléfogás. A sárga autentikusabb, ütősebb és jobban megjegyezhető lett volna ráadásul. És mindezt egy olasz gyártótól.

Kicsit spórolósra sikeredett a modell a többi részletét tekintve is. A szárnyak maradtak fém színűek, az eredeti feketével szemben. Az ajtók teljesen átlátszóak, nem csak az ablak részük. Ez már megtévesztő is. Én is sokáig azt hittem, hogy ennek ilyen az ajtaja. Csak most, amikor újból kézbe került a negyven éve nálam levő kisautó és utánanéztem az eredetijének, akkor döbbentem rá, hogy ennek is „rendes” ajtaja volt, lemez+üveg összeállításban. Viszont finoman nyithatóak ma is (na jó, az egyik oldalon, a másik oldalon valahogy letört a felerősítés...). 

A kereke olyan amilyen, a kor és a gyártó sorozatterméke. Én fehérítettem be a felni részt, annak idején, talán hogy más vagy sportosabb legyen. Tökéletesen gurul, az idők folyamán a vékony tengely nem lágyult és görbült el.  A rugózása is kiváló, mivel – eredetitől eltérően - a kerék-kaszni rés elég nagy. Az első lámpák tulajdonképpen jók, de én dupla felfogató csonkot tettem volna bele, így a bura alatti dupla fényszórók imitációja is meglett volna. Kár hogy nem én terveztem a kisautót, sok mindent szebbre csináltam volna rajta, mert megérdemli. Jó, hogy vannak ilyen kisautók, így legalább a magunkfajta, szerény lehetőségekkel bíró autórajongóknak is lehet némi 3D-s (léptékhelyes) képük egy egy ritka de szép történelmi autószereplőről, amiről egyébként keveset lehet tudni.

Datsun 126X

Sosemvolt autók 1.: Datsun 126X    (MB-33)

Talán nem teljesen igaz a cím, mivel valójában azért elkészültek ezek az autók, prototípusként, makettként valahol egy-egy bemutató erejéig, sorozatgyártásra azonban nem kerültek. Viszont a kisautógyártót érdekelték ezek a különleges járművek.

A Matchbox Memories oldalain már bemutattam ezek közül néhányat. Most itt, kissé "ápdételve" ismét előkerülnek majd, hátha valakinek újdonságot jelent majd.

A Matchbox cégnek mindig is affinitása volt olyan autókat megmintázni kicsiben amik nem is léteztek, csak koncepcióautóként látták meg a napvilágot egy-egy példányban. A nagyközönség – pláne az internet-kor előtt - nemigen tudhatott bármit is a kisautók eredetijéről, legfeljebb a szerencsésebb szakemberek látták az esetleges bemutatók alkalmával vagy a külföldi szaksajtóban. De ők meg ritkán Matchbox rajongók. Ma sem egyértelmű néhány Matchbox modellünk eredete, némi kutatást igényel az ősnek és annak történetének megtalálása. Ezért is találtam ki, hogy utánajárok néhány ilyen modell eredetének.

Az első ilyen érdekes és valamennyire talán valós, kézzelfogható autó a Datsun 126X . A Matchbox többféle színben adta ki, a legismertebb az élénksárga és a szürkéskék, de volt felmatricázott változat is. Az élénksárgával inkább a vásárlókat szerették volna megragadni véleményem szerint, erre utal, hogy az ablakát is narancsszínűre készítették a csillogó ülésekhez, így még jobban világít, kínálja magát a lapos formájú kocsi. A másik, a szürkéskék árnyalattal az eredeti – hasonló színű - autót szerették volna matchbox léptékben megidézni. De vajon mi alapján készült ez a kisautó?

Nézzük a történetét. 1970-ben vagyunk, Japánban. A Datsun (mai nevén Nissan) az egyébként szokásos gyártás előtti prototípusok mellett bemutat egy inkább csak nézni való tanulmányautót. Olyat, ami akkor születik, ha a tervezők elengedik kicsit a képzelőerejüket és néhány fantasztikus film vizuális emlékeként papírra vetnek ilyen nagyon-nagyon jövőbe mutató karosszéria vonalakat. A Datsun volt az egyetlen japán autógyár amelyik eddig nem mutogatott jövőbe mutató dizájnokat az autókiállításokon. Ezzel a 126X jelű modellel megkezdődött egy új éra. 

Az eredeti szín

Valahogy így képzelhetjük bele az utasokat

Az arányok jól látszanak az emberek méretéhez képest

Az autó vonalai lenyűgözőek voltak, az elejéről a tetején át a kocsi végéig vezető lendületes élek kifejezték az autó laposságát és szuper áramvonalasságát. Látszott rajta, hogy az aerodinamika volt a kiindulási pont és nem a hagyományos értelmezés szerinti autó. Már az ajtónyitás is ezt mutatta. Az egész szélvédő+oldalablakok+tető+oldalpanel egy darabban nyílt az ablak előtti zsanérokon. 

Összehasonlítások

Egy másik ilyen – kissé furcsa és még ma is inkább érthetetlen érdekessége a kocsinak az első szélvédő és a kocsi eleje között húzódó perforált rácsos sáv. Emögött színes lámpák voltak, így – a tervezők elmélete szerint - a gyalogosok és a környezet is mindig tudta, hogy éppen mit is csinál az autó. Piros fény lassításkor volt, zöld fény gyorsításnál világított, a sárga fény pedig az állandó sebességet jelezte. Háromliteres, hathengeres, hátulra keresztirányban – és a lapos hátsó rész miatt döntve - beépített motor hajtotta (volna).

A Matchbox mérnökei sem igen tudtak mit kezdeni a végtelenül egyszerű, közepesen elhasznált szappan alakú autóval. Mégis a színekkel operálva egy igen vonzó kis autó kerekedett belőle. És itt most nem a penészkék karosszériára gondolok a fekete átlátszatlan műanyag ablakokkal. A másikra, a többek által ismert sárgára. Ami még egyszer lángokkal felmatricázva is kiadásra került. Talán az sem túlragozott, ha azt mondom, hogy a natúr sárga szebb, mint az eredeti. Nagyban földobja a színes szélvédő és a mögötte csillogó belső tér a látványt. 

A motor, ami bárhogy is lehetne

Némi hátsó lámpasor kialakítás

A motorház fedél nyílik – technikailag szükséges ámde kissé túlméretezett – zsanérokon. Talán még szebb lett volna az összhatás ha a komplett első ajtó nyílt volna meg, de ezt valószínűleg nem lehetett volna olyan egyszerűen megoldani (egyetlen zsanéron) mint a hátsónál tették.

A kocsi arányai becsapósak, hiszen egy kétszemélyes Lambo Countach fazonú autót tartunk a kezünkben viszont ez egy négyszemélyes méretű – középkategóriába sorolható – autó. A két hátsó ülés nem is szúr szemet elsőre, pedig ott vannak a helyükön. 

Hát így lenne négyszemélyes

Sajnos az eredeti autó fotóin nem lehet a belső térből szinte semmit sem látni, így elkell hinnünk, hogy a Matchbox tervezői látták az eredeti belsőt és az alapján rittyentették a kisautóba ezt az érdekes alakú kormányt. Stílusában tökéletes, akár így volt, akár nem.

A narancs alváz is egy telitalálat, mert szerepe van az autó optikai megjelenésében. Ugyanis – az eredetihez hasonlóan – tulajdonképpen bikolor, azaz kétszínárnyalatos a festése. Mint az eredetinél, itt is az autó – eltérő színű - alja kúszik föl - a nulláról - egyre emelkedő övvonalig. A külsejét végigbogarászva néhány érdekesség ötlik szembe. Az első bukólámpákat teljesen lehagyták, viszont egy irgalmatlanul ronda és erőszakos sorja maradt ott az öntőszerszám részek találkozási vonalán. Ha egy kicsit máshol illesztették volna... Az eleje rendben van, az érdekes lépcsős mini homloklap kiképzést is tökéletesen átvitték kicsibe. A színes lámpákat rejtő rácsozat kidolgozása a helyén van, ennél többet itt nem várhatunk ettől.

Az eredeti és a Matchbox összehasonlítása

A futóműbe is belevitték a finomságokat. Elöl szélesebb, hátul keskenyebb a kerék nyomtáv, mivel a hátsó kerékre finoman rátakar a karosszéria. Mint az eredetin. Finoman rúgózik jól guról mint minden ilyen kerekű kortársa. Hátrafelé haladva megtaláljuk a lapos kopoltyúkat is. Itt a Zaporozseccel ellentétben hátrafelé nyitottak (tehát az elvezetést segítik inkább), és jóval szerényebb méretűek. A hátsó lámpát kicsit egyszerűsítették, de teljesen ésszerű mértékben, így elfogadható. A lamellás hátsó szellőzőelemek is ahelyükön vannak, viszont az autó hátsó felén levő, eredetiben legalábbis sűrű rácsozású panelt még jelzés szinten sem ábrázolták. A kipufogó rész elfogadható, viszont a motorház fedél nyitófüle nagyon bizarr és ha első ránézésre nem is tűnik fel az idegensége, később rádöbbenhetünk, hogy az ebből a szempontból őskövületnek számító Volkswagen bogárnál láthatunk valami nagyon hasonló izét rendszámtábla megvilágítás burkolatot a rendszám fölött.

Meleg színek, lágy formák

A motorház fedelet kinyitva ott figyel az elég jól idolgozott motor. Ez a motortér lehet aztán az igazi „fantasy”. Mivel a bemutatópéldányban nagy valószínűséggel nem is volt motor, ennek a fertálynak a matchboxos kidolgozása a képzelőerőre és a leírásokra volt bízva. Szerintem jól megoldották a dolgot. Mivel jobban nem nyílik ki a fedél egy megcsonkított példányon lehet jobban tanulmányozni a részleteket.

Összességében egy nagyon kulturált kisautót tarthatunk a kezünkben. Kidolgozási kis visszásságai ellenére biztos, hogy az eredetinél sokkal nagyobb visszhangot és népszerűséget kapott a játszók és a gyűjtők körében.

Itt látszik a kormánymegoldás