Méhari

Citroen Méhari

(Politoys)

felújítás

 

 

1968. május. A lázadás, a szabadság és a kreativitás, valamint a könnyedség ideje volt a galloknál. Amíg a diákok kivonultak Párizs utcáira, a Citroën piacra dobta a hasonló jellemzőkkel felruházott Méharit a gyönyörű Deauville-ben. Az Atlanti-óceán partján fekvő tengerparti üdülőhely tökéletes hátteret biztosított a rút kis kacsa 2CV e sokoldalú, off-road testvérének bemutatásához. Bár még inkább a Dyane 6-ot kellene itt említeni, amitől a Méhari a mechanikai alkatrészek nagy részét kölcsönözte.

 

 

 

 Hiányzott egy ilyen járgány nagyon a francia autópalettáról. A briteknek ott volt a Mini alapú Moke, a németeknek a Bogár alapú Kübelwagen (az amerikai eredetű Buggyt most meg sem említem), és az olaszoknál sem tétlenkedtek ilyen homokjáró kialakításában. Fogta magát az iparos, Roland de la Poype gróf összefogott Jean-Louis Barrault tervezővel és Jean Darpin technikussal, hogy megtervezzék a 2CV-n alapuló járművet, amelyet eredetileg készletként terveztek eladni. Minden várakozás ellenére a márka főnöke, Pierre Bercot kifejezetten elégedett volt vele.

 

Így a 2CV alvázára egy plusz (kasznitartó) csővázat szereltek fel, amelyhez aztán hozzácsavarozták a karosszériát alkotó ABS (akrilnitril-butadién-sztirol) műanyag kádat. Egy bordás kád, amely még masszívabb volt a bordázottsága okán, akárcsak a HY teste. Ez az újszerű építőanyag könnyű volt, nem horpadt, és nagy és összetett formákká lehetett alakítani. A Méhari tudatosan megválasztott vidám, hetvenes évek felé mutató színeinek köszönhetően tűnt ki. Ezeknek a színeknek az elnevezése is érdekesek: a Hopi (piros), a Montana (zöld) és a Kalahari (bézs), a Tibesti (zöld), Kirghiz (narancs), Hoggar (bézs), Atacama (sárga) és Azur (fehér és kék). Mindegyik színt egy-egy sivatagi régióról nevezték el.

 

 

 

  Akárcsak a dromedár, amelyről a nevét kapta, a Méhari is haszonelvű jármű. Megnövelt menetmagassága tökéletes szállítóeszközzé tette ezt a könnyű autót. Könnyen szállított 400 kg hasznos terhet, a be- és kirakodást pedig megkönnyítette a kád kialakítása, az ajtók és oldalfalak hiánya. A léghűtéses, 602 köbcentis kéthengeres motor az első kerekeket hajtotta. Egyszerű, de masszív felfüggesztési rendszere meglepően jó terepképességeket kínált, többek között a könnyű karosszéria (570 kg) és a nagyon alacsony súlypont miatt. Az elsőkerék-hajtás jó tapadást tett lehetővé, és ha az autó valaha is elakadt, ketten könnyedén kiemelték a szorult helyzetéből. 

 

  

De a Méhari alapvetően szórakoztató autóként szerzett hírnevet. Valójában akkoriban szinte minden francia tengerparti üdülőhely utcáin találkozhattak velük. A Citroën Méharit 1968-tól 1988-ig gyártották. Összesen 140 000 példány gördült le a sorról, ebből mindössze 1213 négykerék-meghajtású (!). A négykerék hajtású egységek külsőleg abban különböznek a többitől, hogy a pótkerék a motorháztetőn van, egy kiformált mélyedésben. A látszat azonban csalóka lehet. Bármily egyszerűnek is néz ki a Méhari, a felépítése sokkal bonyolultabb, mint gondolnánk.

 

 

 

 Eltávolítható vászonteteje és a lehajtható szélvédő még szabadabb érzést kölcsönzött az utasainak. Azonban a „happy beach life” mellett a kis súlya ideális járművé tette a francia hadsereg számára ejtőernyős bevetésre is (több ezer darabot vásárolt belőlük), de ezen felül természetesen a francia csendőrség is használta, amint azt abban a bizonyos filmben (Le gendarme de Saint Tropez) is láthattuk. A 2 vagy 4 üléses változatban kapható Mehari egyfajta svájci bicska. Szabadidő-jármű, de bizonyos speciális igényekhez könnyű haszonjármű is lehet. Egyszerűsége azt jelentette, hogy valójában soha nem cserélték ki, és a felhasználók hosszú éveken át megtartották. És ha mindez még kevés volna akkor megtalálhatjuk ezeket a világ legfárasztóbb állóképességi versenyein is. A sokoldalúsága ellenére a gyártása sajnálatos módon 1987-ben leállt, és egyelőre azóta sincs utódja. 

 Csak ne tegyünk egy szivárgó körömlakklemosó tartályt sehova a műszerfalra vagy a padlóra, ha nem szeretnénk, hogy az aceton az ABS műanyagot folyadékszerű pasztává változtassa!

 

Az 1/43-as léptékű, tehát King Size méretű kisautó több, mint ötven éve van már nálam. Ezalatt rengeteg kisautós kalandban volt része, melyet szinte teljesen épen átvészelt. talán a robosztus felépítésének köszönhető mindez. És tulajdonképpen ez az egyetlen gyengébb pontja is, hiszen a valóságban ez az autó inkább néz ki egy törékeny lélekvesztőnek, mint combos off-road erőgépnek. A kerekeinek vastagsága tehát túlméretezett, de ez abszolút betudható a játékszer kategóriában szokásos egyenkerekeknek. A kaszni megformálása tökéletes és itt nagyon fontos megemlíteni, hogy az eredetihez hasonló bordázottságot sikerült teljesen élethűre megformálni kicsiben is. A beltér itt is egyszerű, de a kormányt már pótolnom kellett. Szerencsére a valóságban sem az oly jellemző egyküllős kormány került az autóba, hanem egy vékonyka kétküllős, amit nem volt nehéz pótolni. A tető szürke műanyagjának tartófülei kissé megkoptak, de szerencsére a tető azért nem kallódott el.

 A felújítás tehát időszerű volt már így öt évtized múltán. A festék leáztatás igen hosszadalmasra sikeredett, mivel a szokásos oldószerben több, mint egy hónapot ázott és így sem sikerült a festék felét sem leoldani. mechanikai módon elég nehéz ügy lett volna a csiszolás ezért a drótkorong hozott csak valamilyen elfogadható eredményt. Az eredeti piros színt most hanyagoltam és egy sokkal életszerűbb, vidámabb színre fújtam át. A rápattintható műanyag tető kicsit komolyabb kivitelű mint a valóságban, de olyan kis gyatra vászontákolmányt nem lehetett volna elkészíteni ebben a léptékben, így ez csak előnyére válik a kisautónak.

  A Polistil S.p.A. (eredeti nevén Politoys) egy olasz játékmárka és egykori gyártó cég, amelynek székhelye Milánóban található. Minden méretű fröccsöntött járműre szakosodott. A Politoys, mint vállalat eredete kissé homályos. A vállalat 1960 körül "Politoys APS" néven indult, és 100 műanyag autó gyártását kezdte meg 1:41 méretarányban. A trendeket követve a vállalat 1964-ben a fém présöntvényekre tért át. 1970 körül a cég nevét Polistilra változtatták. A Politoys 1:43-as méretarányú M-sorozatának 1965-ös indulásával a cég vitathatatlanul az évtized egyik legelismertebb neve lett. 1993-ban leállították az olasz gyártást, és a tiszteletreméltó Polistil eltűnt.

 

Ferrari Dino

Ferrari Dino Berlinetta Competizione Pininfarina

(Politoys)

bemutató

Ez a kis piros ékszer tulajdonképpen sárga kellene, hogy legyen. Ezen túl is számos érdekes jellemzővel bír, amik miatt szót érdemel ebben a rovatban. Kezdjük talán a nevével, hiszen ha akarom, akkor ez tulajdonképpen nem is Ferrari, hanem egy, a nagy név oldalvizén vitézkedő önálló fogalom lett! Csak 1976-ban kapta meg a Ferrari logót, addig a saját nevük és jelvényük alatt futottak a Dinok. A Dino név Enzo fiatalon eltávozott fiának, Alfredinonak a nevéből származik, az ő emlékére "hívtak így néhány Ferrarit" az idők folyamán.

A király új ruhája

A szóban forgó kocsi történetének kezdete visszanyúlik egészen 1967-ig, amikor a Ferrari bemutatott egy új versenykocsit a Dino 206 S típust. A motorja tulajdonképpen a korábbi P3 modell V12-esének a kettévágásával állt elő, az elődhöz hasonlóan középre beépítve. A verseny homologizációhoz szükséges 50 darab felét se gyártották le, és sok minden nehezítette akkoriban a termelést. Mire elkészült volna a szükséges mennyiség, addigra az autó is már korszerűtlenné vált volna, így fölhagytak a további példányok elkészítésével. Ám a 17. és 18. darabot karosszéria nélkül elküldték a Pininfarinához, hogy találjanak ki rá valami érdekes burkolatot. (Így került a dizájnercég neve is a kocsira.)

Az új kaszni tervezője az akkor 24 éves Paolo Martin volt. A meglévő alapokra egy akkor is már igen előremutató, elegáns, erősen legömbölyített, ám mégsem gömbölyű autót rajzolt meg. Alumíniumból készült váz és karosszéria, nagy és erősen ívelt ablakfelületek, szépen domborodó lemezek, fölfelé nyíló vékonyka kis ajtók, itt-ott némi egyenes vonalú, mozgatható stabilizátor szárny, hatalmas lámpák. Az összhatás nagyon jó lett. Egyből megjegyezték az új kocsit és a tervezője is ismert lett. A kocsi valódi versenyt nem látott, de az 1967-es Frankfurti autószalon egyik sztárjává vált. Talán a sárga szín is hozzájárult ahhoz, hogy a Ferrari/Dino a szokásosnál is nagyobb visszhangot keltett. Sokan látták volna szívesen az utakon is de az autó csak kiállításról kiállításra utazó mintadarab maradt.

Egy Jim Glickenhaus nevű amerikainak mégis csak sikerült végül az autót megszereznie és egy alapos felújítás után saját gyűjteményébe tennie a többi Ferrarija mellé. Mi több, a kocsi azért kísérletképpen a versenypályán is futott néhány kört és igen jó véleménnyel voltak róla a szakemberek. Érdekesség, hogy a szárnyak az utolsó pillanatban kerültek rá. Micsoda ötlet volt Enzoéktól, hogy egy tulajdonképpen selejtes szériát nem dobtak ki vagy kótyavetyéltek el, hanem a fiatal tervező tehetsége által a saját javukra, saját promóciójukra használták fel! Lehetséges, hogy ha összejön ez a versenyautó, akkor elveszett volna ez a modell is a többi között, így viszont egyből az abszolút hírnév felé fordult.

Rózsaszín Párduc, más színben!

Az én 1/43 léptékű Politoys kisautómról csak látványban lehet elmondani, hogy könnyed, mivel – a kornak megfelelően - teljesen fémből van a karosszériája és az alja is. Csak az ülések és a műszerfal pici modulja műanyag. A színe Ferrari piros, ami egy egyetlen sárga példányban elkészült autó modelljének esetében több, mint melléfogás. A sárga autentikusabb, ütősebb és jobban megjegyezhető lett volna ráadásul. És mindezt egy olasz gyártótól.

Kicsit spórolósra sikeredett a modell a többi részletét tekintve is. A szárnyak maradtak fém színűek, az eredeti feketével szemben. Az ajtók teljesen átlátszóak, nem csak az ablak részük. Ez már megtévesztő is. Én is sokáig azt hittem, hogy ennek ilyen az ajtaja. Csak most, amikor újból kézbe került a negyven éve nálam levő kisautó és utánanéztem az eredetijének, akkor döbbentem rá, hogy ennek is „rendes” ajtaja volt, lemez+üveg összeállításban. Viszont finoman nyithatóak ma is (na jó, az egyik oldalon, a másik oldalon valahogy letört a felerősítés...). 

A kereke olyan amilyen, a kor és a gyártó sorozatterméke. Én fehérítettem be a felni részt, annak idején, talán hogy más vagy sportosabb legyen. Tökéletesen gurul, az idők folyamán a vékony tengely nem lágyult és görbült el.  A rugózása is kiváló, mivel – eredetitől eltérően - a kerék-kaszni rés elég nagy. Az első lámpák tulajdonképpen jók, de én dupla felfogató csonkot tettem volna bele, így a bura alatti dupla fényszórók imitációja is meglett volna. Kár hogy nem én terveztem a kisautót, sok mindent szebbre csináltam volna rajta, mert megérdemli. Jó, hogy vannak ilyen kisautók, így legalább a magunkfajta, szerény lehetőségekkel bíró autórajongóknak is lehet némi 3D-s (léptékhelyes) képük egy egy ritka de szép történelmi autószereplőről, amiről egyébként keveset lehet tudni.

Proto 6.: A katamarán

OSI Bisiluro Silver Fox

Politoys

(bemutató updated)

 Lőrésnyi ablakok társulnak az érdekes ajtóformához. Az eredetinél sem lehetett letekerni az ablakot, csak egy kis kibeszélő luk volt, mint a mai páncélautóknál

 

Erre az autóra biztosan rá lehet mondani, hogy "ilyen állat pedig nincs". Ám mégis. Megépítették, gurult, biztosan villogtak is vele, de aztán elmúlt az újdonság, az érdekesség varázsa és szépen feledésbe merült. Az alakját nem lehet pontosan körülírni sem. Mintha egy Topcat vitorlásba oltottak volna egy repülőgép vontatót. Nem Matchbox és nem is 1:6x léptékű, de mindazonáltal érdekes formája miatt bemutatásra kerül.

A kéttörzsű torpedó

Magáról az OSI cégről, mint autógyártóról nagyon keveset lehet tudni, noha gyártott autókat – kisebb nagyobb mennyiségben a hatvanas években. Igaz, hogy főleg nagyobb cégek (Ford, Fiat, VW) részére készültek ezek a kocsik bérmunkában, így a név nem lehet ismerős innen. Bizonyosan nagyon ráértek a tervezők és kissé elengedték magukat, amikor papírra vetették a Bisiluro Silver Fox ötletét, kinézetét. A siluro szó torpedót jelent olaszul a gugli szerint, ami el is képzelhető a kocsit elnézve. Ezt a torpedóformát kettőzték meg (bi) és lett egy ilyen autószerű valami. Érdekes hogy olasz származása ellenére jobbkormányos volt a szerkezet.

 

 

 

  De hogy az ezüst rókához mi a kapcsolat? Piero Taruffi hallgatott az Ezüstróka becenévre. A duplatorpedó kialakítás is az ő nevéhez fűződik, mivel a második világháború után a repülőgépekről ledobott üzemanyag - és bomba tároló "alumínium szivarok" szolgáltak első rekordgépei alapjául, belőlük az OSI Silver Foxhoz hasonló felépítésű autókat / motorokat épített. Az OSI-nál az ő tiszteletére készült el az autó.

 

A kocsit 1967-ben mutatták be a Torinói Motorshow-n. A Le Mans-i versenyzést vagy rekordkísérleti célt is emlegetnek a korabeli írások az autóval és Piero Taruffi tervező-pilótával kapcsolatban, de ha megnézzük, hogy csak egy ezres, 51 lóerős Alpine motor feszült a baloldali ülés mögött (a jobboldali mögé a nagyon fontos pótkerék van beoktrojálva), ezt a két dolgot pont el is felejthetjük a kocsival kapcsolatban. Akkor mire is jó még? Piero szerint ez az új építési elv kisebb légellenállást (0,259) biztosít, tehát gyorsabb lesz a kocsi. A többi technikai tényezőről nem szól a mester. Mélyen hallgatott a merevségről, csavarodásról, stabilitásról melyek gyenge értékei eleve kizárták az autót a komolyabb versenyzésből. Mégis, állítólag 259 km/h sebességet ért el vele, talán a kis, mindössze ötszáz kilogrammos tömegének köszönhetően.

 

 

 A kocsit megmagyarázó szövegek említik a háromtagozatú, szárnyprofilú szerkezeti elemeket a két törzs között. Ezek közül az első a két torpedó között, állítható volt a mindenkori stabilitási igényeknek megfelelően. A középső az maga az érdekes formájú „fülke”, míg a harmadik, ami a jármű hátsó részében van a törzsek között és a stabilitáson túl adott esetben – repülős nyelven szólva – fékszárnyként működött.

 

 

Az ott egy minimotor  

A rajz és a váz fotója alapján egyértelmű a - már meglehetősen ismert és alkalmazott - csővázas szerkezet valamilyen - vélhetően alumínium - lemezburkolattal. Az Alpine technika egyébként elég hangsúlyosan megjelenik az oldalsó dekoráción és még az Alpine-okkal foglalkozó egyik honlap is említi ezt a modellt. Úgy tűnik történelmük vállalható részének tekintik. Érdekes a két ajtó formáját megnézni, nos ezek sem a praktikumról szólnak. A kocsi bemutatását követően az OSI cég pénzügyi zavarba került és rövidesen meg is szűnt. A prototípus ma egy francia magánmúzeumban van.

 

Kiállítva nálam és ahogy eredetileg is kiállították

Már a gyerekkori kisautó garázsomban is kirítt a többi közül a tömör, lapos formájával. Az akkori fantáziám sem sokat tudott vele kezdeni, így nem is nagyon kopott el a használattól. Nekem a Politoys gyártotta modell van meg, de több cég is készített belőle kisautót, sőt még a slotcarosokat is megihlette. Érdekes, hogy a Politoys készített egy komolyabb változatot is belőle ugyanabban a léptékben. Lehet, hogy van benne valami nagyon olaszos, hogy ennyire tetszik nekik. A mai napig sem értem, hogy miként dönthetnek egy ilyen ismeretlen és – valljuk be csúf – autószerű valaminek a gyártásba adásáról, mikor annyi más, sokkal sikeresebb és szebb autó hiányzik a modellpalettáról. Még az olasz autók közül is.

Maga kisautó tömény fém. Az alja is, amire a belső teret is – többé-kevésbé - mintázták. A belső tér kialakításának ugyan semmi értelme nincs, ugyanis csak akkor látja meg az ember amikor szétbontja a két szegecset és föltárul a rejtélyes belső. Az ablakrész ugyanis olyan szűk és olyan íves viszont vastag is, hogy ezen nem lehet rendesen sehogy sem átlátni. Ergo a beltér egy örök rejtély az átlagfelhasználónak. De a gyártó itt is nagyon szorgalmasan dolgozott, ha nem is alakította ki teljesen a belső teret. Sok lényeges elem ugyanis nincs meg. Megvan a két ülés, a kormány, némi – Hummeres rakfelületre emlékeztető – belső plató vagy síléc display, valamilyen dzsámbó akkumulátor szerű képződmény mint motorimitáció az egyik ülés mögött, egy kis műszerfalra utaló karikacsoport középen (itt nem lehet leolvasni a műszereket, viszont igazságosan osztja meg a tényt a kétoldali ülésen ülők között), és kész is. 

 

Műszerfal?

A külseje pontosan megmintázza az eredeti ikertorpedós kasznit, ezzel nincs is gond. A kerekei az akkori szokásos Politoys kerekek, ezzel sem foglalkoztak alaphelyzetben sokat. A karosszéria részletei, például a szegecsek a hátsó részen középen (nehéz megfogalmazni autós szaknyelven a nem autó kinézetű járgányon az ott megszokott részeket) teljesen finoman ki vannak dolgozva. Ez a precízség csak az első lámpánál hiányzik, ahol a lámpát borító – arányaiban hatalmas, feltételezhetően plexi burkolatot is fémből készítették el, holott a domináns burkolat viszonylag egyszerűen elkészíthető lett volna az ablak anyagából, akár közös panelen is. Kár érte, mert sokat dobott volna az így tényleg torpedóra emlékeztető autón. A hátsó lámpánál is van némi disszonancia a csavarokat illetően.

A szegecselés ábrázolása kitűnő ezen a helyen

Ami még feltűnhet az alapos megfigyelőnek, hogy az eredeti kocsinál a két hátsó kerék le van fedve a karosszériába simuló takarólemezzel. Ezzel a fícsörrel nem nagyon foglalkozott a kisautó készítője, egyszerűen a hagyományos kerékkivágást alkalmazta hátul is. Most akkor jöhet a kérdés: ha valamilyen – vélhetően a múltba porladó - technikai dolognak emléket állítunk nagy gondossággal, akkor miért nem lehet pontosan lemintázni a kaszni teljes egészét és miért lesz hasra-ütés szerű a tizenöt százaléka.

Az amúgy jó állapotú kocsi egy sima felújításon esett át ami egy tisztítást és festést jelentett ez esetben. Az eredetileg szürke szín már nagyon megviselt volt, akadt némi plusz festék is rajta. Egyértelmű volt, hogy kap egy új és lehetőség szerint az eredetihez hasonló színt. A fotók alapján egy alapvetően szürke metálos fénye volt a kocsinak, némi kékes beütéssel, amit igyekeztem visszaadni. 

Innen olyan mint egy katamarán vitorlás

Kár, hogy az első lámpái vakok

Lőrésnyi ablakok társulnak az érdekes ajtóformához. Az eredetinél sem lehetett letekerni az ablakot, csak egy kis kibeszélő luk volt, mint a mai páncélautóknál