Lamborghini
Miura
(Matchbox)
dualteszt
Régi kedvencem
a Lamborghini Miura. Első fogalmam a kocsiról éppen az aranyszínű Matchboxom
alapján alakult ki, úgy a hetvenes évek elején. Ilyennek hittem sokáig, mígnem
– már az internetkor hajnalán – láttam egy képet az eredetiről. És
megdöbbentem. Mennyire más is a valóságban ez a kocsi. Laposabb, izmosabb.
Talán a vékony kerekek miatt? Ki tudja? És akkor kicsit alaposabban is utánanéztem
a Miura történetnek, ahogy most is tettem, annak apropóján, hogy egymás mellé
gurult a tesztasztalomon egy ősi és egy frissnek mondható kiadás.


A Lamborghini a Miurát 1966 és 1972 között gyártotta. A kocsi terveit
Marcello Gandini készítette akit már említettünk ezen blogon is. Maga a kocsi
az európai kétüléses, csúcsminőségű középmotoros sportkocsi kategória vezető
darabja hivatott lenni a gyáriak elgondolása szerint. Megjelenésekor a kapható leggyorsabb
közúti autó volt, a V12-es négyliteres, középen keresztben elhelyezett
motorjával. Érdekesség, hogy a gyár mérnökei szinte stikában, a szabadidejükben
csiszolgatták a terveket, mert a cégtulajdonos Ferruccio Lamborghini egy nagykategóriás luxusautót
kívánt gyártani inkább. A sportkocsikat a szomszédban már gyártották őszerinte,
és itt a nagy konkurensére a Ferrarira gondolt. De, mint az már történelemként
ismert, valahogy mégis csak sikerült megnyerni a főnököt az ügynek, hogy bízzon
a három mérnöke tudásában, és így elkészült a bemutató darab P400 néven. Sok
vesztenivalója végül is nem volt, mert a motor a korábbi modellekből jött, így
„csak” a többi alkatrészt kellett kitalálni, megalkotni és összeilleszteni egy
mutatós járművé.

A kocsinak előző évben csak az önhordó alvázát a beépített
impozáns látványú motorral együtt
villantották meg. Apránként méricskélték tehát a fogadtatást. Az 1966-os Genfi
Autoshow szakmai közönsége elismerően nyilatkozott immár a Bertone iroda által tervezett
alumínium és acél kombinációjából készült karosszériával kompletten megjelenő
kocsiról. A kecses megjelenésről, a pillekönnyű karosszériáról és az ígért hatalmas teljesítményről beszéltek leginkább. Tulajdonképpen
ez alkotja a sportkocsit magát - ha szűken vesszük. Meg a jóvágású belső tér.
Tehát – a következő évtől - elkezdték gyártani Miura néven és a Countach
megjelenéséig a legsikeresebb Lamborghini volt. Ekkor újult meg a Lamborghinik
jelvénye is. A Miura szó egyébként bikát jelent. Filmes karrierje többek között az Olasz meló című filmben
tárgyiasult.

Érdekesség, hogy készült gyárilag egy targatetős változat is ami egy
alumínium cég bemutató autója ZN75 néven. A többi tető
nélküli modell csak egyedi átalakítás. Az autó egyébként biztosan nagyon vonzó
még mindig gazdagabb körökben, hiszen az egykori sah féltve őrzött példányát
Nicolas Cage vette meg anno 490.000 dollárért. A modell története során több
fejlesztés is történt, motorikusan, technikailag és külsőleg is egyaránt -ahogy
ez lenni szokott – így különböző kódú modellekkel találkozhatunk. Érdekes
megemlíteni a kocsi első és hátsó nyíló elemeit, nagyon tetszetős megjelenésűek.

A formája teljesen keresztülhatol a történelmen, mert néhány éve egy retrováltozat is megjelent belőle. És láss csodát: addig reszelték a mai modern formákat
és szélcsatornás szappanalakú cad-es dizájnokat, míg a végén kijött ugyanaz a kocsi.
Biztos, hogy már modern technika van a még modernebb anyagú karosszéria alatt,
de a forma időtállónak bizonyult. Ha egy Miurát elkezdenek megváltoztatni, az
már nem Miura lesz. És ezt így tartom helyesnek, őrizz(ü/é)k meg ami szép és jó
volt régen és ne akarjunk mai stílusokat sablonosan ráerőltetni. 
Még az is lehet, hogy talán ez az aranyszínű kisautó volt az első
Matchboxom annak idején, vagy a második a kis kék Land Roverem után. Mindegy
is, a lényeg, hogy elsőtulajos a kocsi, bár több, mint két évtizeddel ezelőtt
már átesett egy kezdő restaurátor (én) által történt megújításon. Bér a hibák
szembetűnőek, a kocsi mit sem vesztett számomra értékéből. Érik a helyzet egy
második megújulásra is, addig azonban nézzük meg, mit mutat az új verziójához
képest. Talán már nem szokatlan, hogy időnként összehasonlítok régi és új
verziókat, valamint az eredeti mellé is odateszem őket. Úgy gondolom, ez a blog
némileg technikainak is nevezhető, így ez a látásmód nem esik messze az
olvasóktól sem. Amúgy meg egy autómodellnek el kell viselnie az eredetivel való
összehasonlítás során felszínre törő kritikákat is.

Nos, nézzük a
formát és az arányokat. A rajzhoz hasonlítottam az eredetit, az ötven éveset és
a mostanit. A rajz az eredetihez képest kicsit csúcsosabbnak mutatja az elejét,
így ha az új kiadáshoz mérjük akkor az teljesen rendben van. Érdekes, hogy a
régi kiadás is szinte teljesen a helyén van ebből a szempontból. Ez alól talán
csak az alul kiszögletesített hátulja a kivétel. Valószínűleg a keskeny kerekek
bontják meg a kocsiról kialakult „aránytalanságot” sugalmazó korábbi
véleményemet.
Tartom
ugyanis, hogy egy autón levő kerék döntően befolyásolja az egész kocsi
megjelenését. Leronthatja de fel is emelheti jelentős magasságokba is a
látványt. A blog elején előadott reakcióm tehát ennek köszönhető, mivel az ősi
kiskocsi így elnézve mai szemmel is rendben van.
A hátsó lámpák
viszont kihívást jelentettek a Matchbox embereinek, az kifogott rajtuk. Akkor
is és most is. Ezért is csodálkozom, hogy az újabb kiadás hátsó lámpáit sem
reszelték addig, amíg az eredetihez nem kezdett hasonlítani. A réginél sem
sikerült, de legalább ez motiválhatta volna őket a helyes irányba. A
rendszámok helye is valahol a hasra ütés és a „csukott szemmel rábökök a
helyére” típusú helymeghatározás következményeként lett ott, ahol lettek végül
is. A réginél a kipufogókra is rádobtak még egy adaggal, de ez még elmegy a
vonzóvá tétel miatt. Az oldalsó légbeömlőt csak az újabbikon alakították
ki.

Elölről nézve
viszont van különbség az új javára. Az optikai szélesítő hatást is szolgáló
hűtőrács az újabbikon hozza a valós arányt, a réginél erősen lecsökkentették.
Talán ezzel csaptak be engem is optikailag? A jól beazonosítható első lámpáit szépen kialakították mindkét modellnél, a narancs színű példánynál gyári
festést is kapott, ami nagyban dob az összképen. A feketén én színezem ki.
A régi
kerekekről most nem szólok, mert önmagukban mutatják a kort melyben
hozzácsatolták a kocsihoz őket. Az újnál meg ott vannak a részletek, az
osztások a helyükön, csak nem látszanak a kifestés nélkül. Megérte volna, mert
szépen adja az ötös/hármas osztás az összhatást.
Az ajtók - a régivel szemben - az újnál nem nyílnak. Nem is bánom, nem
tartom jónak a mozgó részeket ilyen léptékben. A beltér mindkettőnél kiváló,
ami még jobban feltűnik a kidolgozottságában mindkét esetben, az a műszerek kettős fekvőhenger
árnyékolója. A lapos szélvédőn jól látszanak is. A modellek
első éle is különbözik, az újabb ívesebb, a régi inkább koságörbére hasonlít.
Az igazság a kettő között van valahol.