Racing 21.: Lola

 Lola T 370

(Polistil)

felújítás

 

 

 A Formula-1 sorozat következő tagja egy Lola. Ez a név ma már nem sokat mond a mai - fiatalabb -  F1 rajongók számára, egykoron azonban egy vezető név volt a sportágban.

 

 

A Lola cégről már volt szó egy korábbi modelljük kapcsán, így most inkább a konkrét modellre térjünk át. 

 

 

Az Andy Smallman tervezte Lola T370 korának egyik legérdekesebb Formula–1-es versenyautója, amelyet a Lola Cars épített a kétszeres világbajnok Graham Hill saját alapítású, Embassy Hill nevű csapata számára. Az autó a csapat első saját konstrukciójaként szolgált az 1974-es szezonban, valamint az 1975-ös évad elején.

 

 

Miután az Embassy Hill csapat az 1973-as debütáló évében csalódást keltő eredményeket ért el a vásárolt Shadow DN1-es saszival, Graham Hill úgy döntött, hogy egyedi autót terveztet a Lola vállalattal. Mivel a Lola 1968 óta nem tervezett tiszta Formula–1-es autót, Smallman a T370-est nagyrészt a cég rendkívül sikeres Formula 5000-es modelljére, a T332-esre alapozta. Az autó hagyományos, alumínium monocoque vázzal készült. A korszak uralkodó motorját, a 3,0 literes, V8-as Ford Cosworth DFV-t kapta meg, amelyhez egy 5 sebességes Hewland sebességváltó kapcsolódott. A T370-es leginkább a pilótafülke mögött elhelyezkedő, rendkívül magas és vaskos légbeömlőjéről (airbox) volt felismerhető. Ez a hatalmas felület tökéletes reklámfelületet biztosított a főszponzor, az Embassy cigarettamárka számára.

Összesen négy darab T370-es váz készült el. Az autó megbízhatónak és masszívnak bizonyult, azonban komoly súlyfelesleggel küzdött, és hiányzott belőle a topcsapatok elleni nyers tempó. A csapat két autóval vágott neki az 1974-es versenyévnek Graham Hill és az újonc Guy Edwards vezetésével. Az autó legjobb eredményét a Svéd Nagydíjon érte el, ahol Graham Hill egy 6. hellyel megszerezte a típus egyetlen világbajnoki pontját.

 

 

 

 

 A kisautó az F1-es sorozatom egyik legszebb darabja. Köszönhető ez talán annak is, hogy nem egy séma versenyautóként jelenik meg F1-es tucatjellemzőkkel, hanem egy konkrét példány lemodellezése kapcsán készült el. Olasz modellezők szép munkája. ha konkrét modellről van szó, akkor nyilván érdeme belemenni a részletekbe is. Az elnagyolt közhelyek helyett itt a valóságot vették alapul. Kiemelhető ezek közül is a kétféle kerékméret jól látható különbsége vagy a V8-as motor kikandikáló jellemzői. De ugyanilyen szép részlet az oldalsó légbeömlők vagy akár a magasra nyúló légbeömlő is. 

 

A dekoráció fantázia szülte, de a kor jellegzetességeit, stílusát igyekeztem megőrizni. Mindenképpen érdemes volt a felújítással bíbelődni, hiszen nem egy túl gyakran látott kisautóról van szó.

 

 

A Polistil egy híres olasz játékgyártó vállalat volt, amely leginkább a fémből és műanyagból készült kisautóiról, valamint elektromos autópályáiról (slot car) vált ismertté. A céget 1960-ban alapították Milánóban, és bár 1993-ban csődbe ment, a márkanevet később feltámasztották. A vállalatot eredetileg Politoys néven alapították Milánóban. A gyártóközpont a Brescia melletti Chiariban működött. Az első években kizárólag műanyagból készítettek 1:41-es méretarányú járműmodelleket. 1965-ben a cég elkezdett áttérni a tartósabb, fröccsöntött fém (die-cast) modellek gyártására, amivel közvetlen versenytársa lett a brit Matchbox és a francia Majorette márkáknak. 1970 körül a vállalat nevét Politoysról Polistilre változtatták. Erre azért volt szükség, mert a név túlságosan hasonlított a brit Palitoy játékgyártó nevére. 1972-ben a cég komoly marketingakcióba kezdett. Megérték Frank Williamst, hogy építsen egy Formula–1-es versenyautót (Politoys FX3), amellyel a márkát reklámozták a versenysorozatban. A '70-es években a Polistil rendkívül népszerűvé vált. Különböző méretarányokban (1:25, 1:43, 1:66). A Polistil nem tudott lépést tartani a piaci változásokkal, így folyamatos visszaesés után 1993-ban végleg csődbe ment és leállította a gyártást.