Drágaság

Ferrari 250 GTO

 A cím nem véletlen, hiszen a világ egyik legdrágább (64 millió dollár volt az ár!) autójáról van szó. Ennek az árnak sok összetevője van, a világhír, a kis példányszám, a kiváló műszaki teljesítmény, a gyönyörű formák, a sportsikerek. Más Ferrarik is jellemezhetők ezen tulajdonságokkal, de nem egyszerre. Egyiknek ez volt meg a másiknak az.

Néhány tömör sor a műszaki adatokról:  

A modell elődje a 250 SWB, melynek tengelytávját megnövelve alakult ki az új kocsi aránya. Mindenképpen jót tett a nyújtás a forma szépségének és nem különben az aerodinamikának is. Scaglietti munkája a formaterv és a kaszni építése is. "Az aerodinamika azoknak való akik nem tudnak jó motorokat építeni" - mondta Enzo Ferrari anno. Ennek némiképpen ellentmond a GTO, hiszen nemcsak szép de valóban kis légellenállású a karosszéria. 1962-64 között gyártották mindössze. A kis példányszám ellenére számos különbözőség figyelhető meg a példányok között, köszönhetően a fejlesztésnek, kísérletezésnek, egyedi igényeknek és a későbbi, akár sérülések miatti átépítéseknek is. Talán leginkább az orr-résznél lehet megfigyelni a verziókat: nyílások helye, száma, formája, lámpák, légbeömlők, stb.).

Az egyszerű, de stabil csővázra szerelt alumínium karosszéria rejti az első tengely fölé épített háromliteres 302 lóerős V12-es motort. Hengerenként két szelep, kéthengerenként egy Weber karburátor. Ötsebességes váltón keresztül hajtotta a hátsó kerekeket. Minden kerekén tárcsafék volt. A 2400 milliméteres tengelytávú autó végsebessége 280km/h volt.

 Kezdetben

 

Közben...

A kocsi beltere nagyon puritán, semmi kárpit, vékonyan burkolt ülések, csak a fém felületek mindenhol, szellőzés csak a direkt lukakon keresztül történt. Még kilométeróra sem volt bennük eredetileg.

Mindösszesen 36 darab készült belőle, amik a mai napig nyilván vannak tartva a tulajdonosaikkal együtt. Így az ettől eltérő darabszámok nem valósak. A FIA szabályai szerint pont a kocsi megjelenésének évétől minimum 100 darabot le kell gyártani egy-egy modellből, hogy homologizáltatni lehessen versenyautóként. Itt némi trükközésekről esik szó a históriákban, mely szerint Enzo kicsit ködölt az ellenőrző bizottság előtt és a nem egymás után következő alvázszámok között levőket, mint máshol levő példányokat mesélte el a bizottságnak. Akik ezt bevették ezek szerint, mert elindulhatott a versenyeken a kocsi. Vagy más történt ennek okán, de ez már kideríthetetlen.A kocsi a 12 órás Sebringi versenyen debütált 1962-ben és mindjárt második lett egy Testa Rossa mögött. Potenciális ellenfele a Porschekon túl a Jaguar E Type.Jellemzően piros színűek voltak de elvétve akadt egynéhány ettől eltérő furcsa színű is.

Ez volt az utolsó orrmotoros modell a Ferrarinál. A kézi gyártásnak köszönhetően néhány speciális változata vagy továbbfejlesztése is volt a modellnek, mint például a négyliteres motorral épített GTO 330 vagy a "kenyereskocsinak" is csúfolt tulajdonképpen kombinak tekinthető Breadvan, ami egy gazdag tulaj megrendelésére készült egyetlen példányban. A tulajdonosok között egy ismertebb név van: Nick Mason (Pink Floyd). Filmes megnyilvánulásai is voltak a kocsinak, pontosabban a replikájuknak. A legismertebb talán a Tom Cruise által is vezetett (másolat) a Vanilla Sky című filmben. 

Az kisautóm csak egy szimpla felújításon esett át, különösebb javítanivaló nem akadt rajta a festésen kívül. Egyedül az eredeti kerekeket mellőztem gyorsan és egy szép Matchbox kereket kapott.

És végül: