EWY

 Mercedes 220 SE

(Matchbox)

bemutató

 Fintail vagyis uszonyos. Ez volt a beceneve ennek a – W111 kódú - Mercinek, így ismerte és szerette a világ. Köszönhette ezt a hátsó kerekek fölött, a kocsi végéig vezető függőleges élnek, amitől haluszony szerűen nézett ki a sárvédő idom teteje. Talán ez is hozzájárult a kocsi eleganciájához. A Mercedes akkoriban is az elegáns nagy autókat tartotta a fő profiljának, így van ez ma is. Akkor még valódi bőr és valódi fa jellemezte a belső eleganciát, 15850 márkás árért.

A kocsit 1959-1968 között gyártották. Elsősorban a négyajtós limuzin volt a fő irány de a cég természetesen kiszolgálta a kupé és kabrió rajongókat is. 2,2 literes soros hathengeres, karburátoros (a későbbiekben a nagyobb motoroknál már Bosch befecskendezős) motorral szerelték alapban, de a motorméret elment egészen a 3,5 literesig is. A teljesítményük is ennek megfelelően 95-200 lóerő között változott. 

 

 A korábbi Ponton modellek önhordó karosszériájának továbbfejlesztett, megnövelt változata adta a biztonságot és a modernséget a modellnek, enyhe amerikai stílusbeütéssel. Itt már belejátszik a tervezésbe a biztonságtechnika is. A gyár ebben az időben már egyre inkább foglalkozott a merev utascella, a gyűrődőzónák, a biztonsági öv, a puha műszerfal, automata biztonsági öv és egyéb ma már természetesnek tűnő, a biztonságot szolgáló berendezés fejlesztésével. Ha másról nem is, de a műszeregységről mindenképpen megjegyzi az ember a modellt. Szakítottak a hagyományos mutatós rendszerrel és a mutató helyett egy függőleges skálán egy csík futott fölfelé, ami mutatta az aktuális sebességet. 60 km/h felett sárgáról pirosra vált a csík

A Matchbox már a kezdeti időkben is kiadott egy 220-as Mercedest gombkerekeken, igaz ez kétajtós coupe volt. Sokat kellett várni a négyajtós változat megjelenésére. Az említett kétajtós 2019. évi újrakiadása mellett megjelent a szedan is.  Rögtön egy speciálkiadással indult a sor. A híres norvég autóversenyzőnő, Ewy Rosqvist tiszteletére készült a modell. 

És ez teszi a modellt különlegessé, egy bizonyos konkrét személyhez kötődik. Nem emlékszem, hogy a Matchbox történtében lett volna ilyenre példa, a Hot Wheelsnél viszont igen. A 711-es rajtszámú szürkéskék Mercedest annak idején a svéd versenyzőnő vitte sikerre. Nőként egy ilyen jellegű autóval a hatvanas években versenyeket nyerni igen figyelemre méltó. Ezért is jár igen erős dicséret a Matchboxnak, hogy ezzel a modellel emléket állít a versenyzőnőnek.

 Ewy Rosqvist 1929-ben született Svédországban. A tehetségét a napi autóvezetési gyakorlatában bontakoztathatta ki, mivel vidéki állatorvosi asszisztensi munkája során a távoli svéd utakon autót kellett vezetnie, és naponta rendszeresen látogatnia a farmokat. Ekkor született meg érdeklődése a tempós vezetés iránt és egy idő után elkezdte rögzíteni a különböző farmok közötti köridőket. Miután házasságot kötött a férjével versenyezni kezdtek. Miután az Automobile Club érdeklődését fejezte ki iránta, Ewy Rosqvist versenyzőként is elindult. Gyorsan eredményes versenyző lett, és egy idő után Európa egyik legjobb női pilótájává vált. 1960-ban a Volvo gyári sofőrjeként szerződött. Két évvel később a Mercedes Benz kivásárolta a szerződését, és ezzel komolyan megkezdte nemzetközi karrierjét. A versenyzése legintenzívebb évei alatt már az év nagyobb részét távol az otthonától töltötte.  1959-ben, 1960-ban és 1961-ben megnyerte az Európa-bajnokságot valamint a női kategóriát a Rally to the Midnight Sunban. Legfigyelemreméltóbb eredménye az 1962-es Argentin Turismo Standard Grand Prix összesített győzelme, Ursula Wirth segédpilótájával egy Mercedes-Benz 220 SE-t hajtva. A duó mind a hat szakaszt megnyerte és új sebességi rekordot is felállított a versenyen. 1961-ben a győztes átlagsebessége 121 km/h volt, Rosqvist átlaga 1962-ben majdnem 127 km/h volt. A következő években Rosqvist második és harmadik helyezést ért el az Argentin GP-n, valamint győzelmet aratott a 2,5 literes géposztályban a Monte Carlo Ralin és a Nürburgringen valamint sikeresen vett részt az Akropolisz és a Spa-Sofia-Liège raliversenyeken is. 2009-ben távozott az élők sorából.

 

 Nos egy ilyen versenyző autóját adta ki a Matchbox 2020-ban. Színeiben, megjelenésében és természetesen a rajtszámát tekintve is nagyon utal az eredetire. Emellett megjelent később a nem versenyzős változat is. A nagyon széles kerekeken el lehetne mélázni, de ha nem alulról nézzük a modelleket akkor elfogadhatónak tekinthetjük. Ezekhez az oldtimer modellekhez illene már kifejleszteni egy stabil, de fele ilyen széles keréktípust is a cégnek.

 

Field Car akkor és most

 Field Car

(Matchbox)

bemutató

 

 

 Jó látni és kézbevenni azt ami a múlt sikerének mai szemmel történő újragondolása. Ilyen alkalom a Field Car modernkori megjelenése is. A 2020-as jelzésű de 2021-22-es sorban szereplő kisautó már MBX Field Car néven fut, ahol az MBX elnevezés a cég saját, többé-kevésbé fantáziaszülötte modelljeinek gyűjtőneve. Újabban elég sokszor találkozhatunk vele...

 

Ahogy az eredeti Field Car ismertetőjéből már kiderült, ez valójában egy International Harvester Scout koppintás amely neveket akkor sem mertek/akartak fölvállalni, ahogy most sem. Sebaj, cserébe viszont egy remek kisautóhoz jutottunk. Kijavítva az akkori tervezési technika gyengeségeit, és kihasználva a mai technika lehetőségeit immáron egy darabból készült a tető és a kaszni szemben a korábbi lepattanó műanyag tetővel. És a megoldásaiban sem hasonlít a porlepte ponyvás tetőre, ez már igazi keménytető. Olyannyira kemény, hogy még egy tetőablakot is elhelyeztek rajta. A kialakítása olyan, mintha nyitható is lenne, ám nem az. mert minek is egy olyan járművön tetőablak amelyiknek gyakorlatilag az ablakai körben hiányoznak?

A kisautó precíz kialakítású, szépek, finomak a formák. A kerekei teljesen autentikusak, bár az ötödik itt sem stimmel a másik néggyel. Ez amolyan kisautós betegség a tervezők részéről. A gyerekek közül senkit sem zavar, csak néhány vájtszemű gyűjtőt, mint engem. Ugorjunk! A kocsi eleje engem leginkább a "kis" ARO-ra emlékeztet, ami azt jelenti, hogy az ARO annak idején megelőzve a korát mai dizájnt tett a kocsijuk elejére. Vagy fordítva. Ügyes a modellen a padlólemezből kiinduló első lökhárítóból kinyúló csörlőimitáció. Nem túlzó, nem elnagyolt, amilyennek egy ilyen kisautón lennie kell, olyan. Sikerült két visszapillantót is tenni az amúgy sík és unalmas oldalára. Már csak egy tanksapkát találunk, a baloldalon kialakítva. A hátulja is remek lett. Van két szép lámpája, rendszáma ahol kell, amekkora kell, egy oldalra nyíló hátsó ajtóhoz tartozó kilincs, és a mi a legjobb, hogy van rajta vonóhorog. Ami az ilyen autónál tényleg kötelező, mert ezzel aztán lehet mindent vontatni, lakókocsit, hajót, versenyautót. A pótkerék már megemlítődött és csak a mentségére írom le, hogy legalább a felni kialakítása hasonlít a másik négyre. És a felerősítése is korrekt, nem úgy mint előzőleg. Az alját megnézve találunk némi idejétmúlt laprúgós felfüggesztés imitációt, egy létravázra emlékeztető alvázat. Nem is kell ide több. A színe szép, (amúgy kékben is kiadták) a dekoráció szerencsére nem harsány, de nem is annyira szükséges ide. Kétféle kerékkel és kétféle ablakszínnel gyártották, a belsejét viszont csak feketében. Kellett már nagyon ez a frissítést, szép kis autóval gazdagodtunk.

Laposplatós

 Volkswagen T2 Pickup

(Hot Wheels)

bemutató

  A Volkswagen T2-es modellje mára már kultikus tárgy, egy késői hippikorszak emlékét idézi. Ám nem lehet szabadulni tőle. Bár lassan elporladnak, mégis akadnak, akik megpróbálják megmenteni a már hamvadó példányokat. Így vagy úgy. A legtehetősebbek új állapotúra restaurálják, ezek még a gyárinál is jobban, szebben vannak elkészítve. És vannak olyanok – elsősorban a tengeren túl – akik újragondolják, átalakítják és egy új felfogásban csillogtatják meg az egykori kisbuszt vagy kisteherautót. Például leültetik - nem kicsit. Vagy például megnyújtják, amire már volt példa még a kis platós teherautó aktív korszakában is, de az azért más volt. Ott munkaeszközként rótta a kilométereket.

Itt most az ültetésen túl, még egyfajta tuningot is kapott. Talán a restomod kifejezés illik rá leginkább, vagyis amikor úgy állítanak helyre egy régi autót, hogy kissé átalakítják és modern szerkezeti vagy látványelemeket kombinálnak bele. A Hot Wheels ezúttal egy ilyen változatot alkotott meg. Azon el lehet mélázni, hogy egy erősen kis példányszámban létező, egyedi autót miért kell modellként megjelentetni, de ez is lehet érdekes. A kocsi platójának hosszáról még annyit, hogy sok minden további tuningnak jó alapot szolgál, de valójában egy rövid autó sem fér el rajta. Tehát autószállításra alkalmatlan. Ahhoz annak idején jóval nagyobbra nyújtották.

 

 A messziről is látható módosítások mellett számos apróbb geg is található a kisautón. Eleve nincs motorházfedele, így az ott maradt nyílás a tuningmotort is láthatóvá teszi. A motor azonos öntvényből van kialakítva a platóval és az ülésekkel. Ez okozhat némi képzavart, ugyanis a három elem három különböző anyag/szín szokott lenni. Erősen kompromisszumos megoldás. Az első lámpák üvegmentes, homorú kialakítása minden bizonnyal a tuning fedőnév alá sorolható. Csakúgy, mint az első lökhárító helyett odadizájnolt, nagy légbeömlőkkel rendelkező szpoilerféleség.

Számos színben és számos dekorációval jelentették meg, mégis inkább alapanyagként lehet rá tekinteni. Egy-egy szebb színnel vagy konkrétabb dekorációval elkészítve nagyon pofás kis modellünk lehet belőle. És mindjárt át is nevezhetjük úgy, ahogy eredetileg is illett volna elnevezni. Ez ugyanis nem a pickup karosszéria. Bár kétségtelen lehet szállítani rajta ezt-azt de még úgy sem. A pickup az autós értelmezésben egy oldalfalakkal rendelkező platós, manapság egyre inkább duplafülkés, jobbára összkerék hajtású, orrmotoros, csőrös kisteherautó. Ez meg - eredeti nevén pritsche (kb. platósként értelmezhető) - egy plató-oldalfalak nélküli, hátsókerék hajtású, ültetett, szimplafülkés, léghűtéses tuning kisteherautó. Röviden: VW T2 Lowrider.

One 77

Aston Martin One-77

(Hot Wheels)

bemutató

  Már a kocsi neve is figyelemre méltó. nem az a szokásos név vagy szám jelzi. Az exkluzivitásához hozzá tartozik, hogy a típust jelző számot is betűvel írják le: One-77.

 

 Amúgy maga  kocsi egy kétajtós luxuskupé ami meglehetősen korlátozott darabszámban készül, egészen pontosan 77 darabot készítettek belőle 2009-ben és a következő évben már ki is szállították a remekműveket a boldog és igen gazdag tulajdonosoknak.

 

 

 

A DB 10-hez igen jól láthatóan hasonlító One-77 padlólemeze könnyű karbonszálból, karosszériája pedig kézzel domborított alumíniumból készült. A motor egy 750 lóerős 7.3 literes V12-es szívómotor, amelyről a cég azt állítja, hogy amikor megjelent a One-77 ez volt a világ legerősebb szívómotorral rendelkező sorozatgyártású autója. (A sorozatgyártást itt azért idézőjelbe kellene tenni szerintem.) Az autó váltója a DB9-esből vett 6 fokozatú MTA javított változata. A felfüggesztés magassága, valamint a sportossága állítható. Kerámia mátrix fékekkel és Pirelli P Zero Corsa gumikkal szerelték (255/35 ZR20 első, 335/30 ZR20 hátsó). Eredetileg úgy tervezték, hogy képes legyen a 320 km/h elérésére, de ez sikerült bőven túlszárnyalni, 354.067 km/h lett a csúcs sebessége, miközben 0–100-ra 3,5 másodperc alatt gyorsul fel. Talán amiatt is ilyen jók az értékek, mert a kész autó súlya mindössze 1630 kg. Az Aston Martin titkolózásának következtében, mindenki csak találgatni tud, vajon mennyibe kerül egy One-77, de mindenki egyetért abban, hogy több mint valószínű hogy drágább 1 millió fontnál. A brit Top Gear autós magazin szerint az ára 1,200,000 £, de biztosat senki sem tud, a cégen és a tulajokon kívül. Amúgy meg nyilvánvalóan tele vannak egyedi megoldásokkal, anyagokkal berendezésekkel, vagyis nincs két teljesen egyforma példány a 77 közül. Ennek megfelelően az áruk is igen változó lehet.

 Még szerencse, hogy nekünk is lehet ilyen Astonunk, igaz csak 1/66-os léptékben és nem az eredeti gyártótól hanem a Hot Wheels-től.  Kicsiben is nagyon megnyerő formás autó. 2011-ben adták ki, több, mint tíz féle színben. Tervezője Fraser Campbell.  Némelyik változat dekorációja erős túlzás, hiszen a valóságban szinte esélytelen, hogy egy ilyen autóra bármilyen csíkot is tettek volna. Mégis, a bordó burgundy példányra rávarázsolt finom vonalak inkább kiemelik a kocsi kecsességét. Talán ennyi mégiscsak elfér rajta ízlésesen. A kerekei teljesen jól illeszkednek a kocsi stílusához. A lámpák elöl kifestettek. A sötét beltér nem nagyon látszik a keskeny oldalablakokon és a vastag „üvegezésen” keresztül, de ami látszik az teljesen elfogadható. Ahhoz képest, hogy sokszor egyetlen példányban létező vagy még csak tervezett autót is megmodelleztek itt egy valóban sorozatgyártású autó kerülhetett elénk. Érdemes belőle megőrizni egyet a vitrinben.

 

 

 

Proto 9.: Az átlagproto

 Mazda RX-500

(Matchbox)

bemutató

 Nem egy feltűnő kisautó a társai között. Semmi extra forma, semmi különlegesség. Egy átlagosan áramvonalas autó. A nagy hátsó fedél még nyílik is. Sokáig nem is volt ingerküszöb fölötti a modell, de a "Sosemvolt autók, prototípusok" sorozathoz keresve a Verdabörze virtuális pultján a következő szereplő került a képbe.

 

 

 Kicsit utánajárva a történetének, fény derült a kocsi eredetijére is. Ugyanis létezett, nemcsak statikus prototípusként, hanem mozgásképesen is. Ha nem is egészen olyan formában, ahogy azt a Matchbox 1971-ben megjelentette. Az 1:59 léptékű kisautót leginkább narancs karosszériával, fehér alappal és lila üvegezéssel ismerhetjük, de létezett zöldben, pirosban és sötétebb narancsban is. Az alját tekintve a fehér mellett a festetlen fémszín játszott még és az üvegek között is volt sárgás árnyalat. A kerekei már a Superfast kort tükrözik. A nyitható rész - motorházfedél - kissé alaposan elcsalt megoldás, köszönőviszonyban sincs az eredeti megoldással. Ezért a hátsó lámpák is ennek megfelelően egészen másképpen festenek kicsiben. Ez egy nagy melléfogás a gyártó részéről.

 

A beltér konzekvensen ezüstösen csillog - ahogy egy jövőbeli autó belsejéhez illik. Persze, ez jól mutat a lila szélvédőn keresztül is. Az első lámpa kidolgozása valószínűleg a korai prototípust idézi, ahol valójában csak a helye volt megjelölve, később szereltek ide valós világítótestet. A kisautó jobbkormányos, ahogy a valóságban is volt. A modell aljának fölhozása az oldal közepéig ügyesen sikerült, bár itt egy kis vegyesség jön elő. Az egyenes lezárás már a későbbiekben volt jellemző (más színe is volt az aljának eredetileg is), a terveken és a korai példányon egy finom kis íven keresztül  hátrafelé megemelkedett a választóvonal. Visszatérve a hátsó traktusra. Az eredeti autónál a motorházfedél - hosszanti tengely mentén - kétoldalt nyílik fel. Ezt teljesen újragondolták a Matchbox mérnökei, vélhetően a gyártási technológia miatt. Az eredeti hátsó lámpát is leegyszerűsítették, keskenyebb lett a sáv ahol elhelyezhetők lettek volna, ezért olyan amilyen. A szellőzőrácsokat nagyjából elhelyezték, de a két nagy tetőablak a motor fölött elmaradt. Ez pedig nagyon érdekes lett volna, hiszen a motor meg már ott van alatta. Kár mindezekért.

Az eredeti autó története a hatvanas évek vége felé indult, amikor is a Mazda szakemberei komoly energiákat fektettek a Wankel-motoros technika fejlesztésébe és ezzel párhuzamosan a biztonságtechnikába is. Nem ez az első Wankel-motoros Mazda, hiszen a Nürnburgringeen már futott a Mazda Cosmo egy figyelemreméltót, de a technika megbízhatósága és tömeges elterjesztése még előttük volt. A cég ötvenedik születésnapján, 1970-ben mutatták be a Tokyo Motor-Show-n a kéttárcsás 982 köbcentis, 247 lóerős, középre szerelt motorral épült koncepciómodellt. Ez a műanyag karosszériás autót szürke színűre festették addigra és már voltak elöl valódi lámpái is. Voltaképpen utcára is mehetett volna, szemben a korai változattal, ami bizonyos részleteiben eltért még ettől. Érdekességeként említhető a hátsó lámpa is, ahol változó színű fények (zöld-sárga-piros) jelezték volna hátrafelé, hogy az autó gyorsul, halad vagy éppen fékez, mindazoknak akik nem rendelkeznek térlátással, de ennek ellenére autót vezetnek.

A felújításnál igyekeztem az eredeti prototípusnak megfelelően kialakítani a megjelenést.

MG 1100

MG (Austin) 1100

(Matchbox)

felújítás

 

  

1962-ben piacra dobták, 1963 és 1971 között Nagy-Britannia legkelendőbb autója volt. Ez volt az  ADO16. Polgári nevén Austin vagy Morris 1100 leginkább, de ettől eltérő neveken is találkozhatunk vele. A BMC ADO16 kódnév amúgy a British Motor Corporation (BMC) és később a British Leyland által gyártott kis családi autók sorozata. A Pininfarina által tervezett karosszériájú modellből legyártott 2,1 millió darab több mint felét hazai piacon értékesítették. A BMC akkori politikájával összhangban az Austinokat Longbridge-ben, míg a Morris és az MG változatait Cowley-ban szerelték össze, de készültek modellek Spanyolországban, Olaszországban, Jugoszláviában, Belgiumban is. 

 

   Kezdetben csak négyajtós limuzinként volt elérhető,  1966 márciusában viszont már elérhetővé vált egy háromajtós kombi verzió is, Morris 1100 Traveller néven. A kétajtós limuzint kereső belföldi vásárlóknak meg kell várniuk a Mark II változat 1967-es érkezését Szinte minden versenytársától eltérően az AD016 a hátsókerék-hajtás helyett elsőkerék-hajtást tartalmazott. Az Automotive Products négyfokozatú automata sebességváltóját 1965 novemberében adták hozzá opcióként. A nagyobb, 1275 köbcentiméteres autók 100 kilométer/órás sebességre körülbelül 14 másodperc alatt voltak képesek felgyorsulni.

 A Minihez hasonlóan az ADO16-ot a BMC A-sorozatú motorja köré tervezték, keresztirányban építették be és az első kerekeket hajtja. Elöl már tárcsafékekkel szerelték. Egy Hydrolastic nevű kombinált folyadékfelfüggesztési rendszert is alkalmaztak benne. A Citroen 2CV rendszer előnyeit (menetkényelem, úttartás) fölhasználva, azt kiegészítve készítették el.  A lényege az volt, hogy az első és a hátsó kerekek közötti folyadékalapú kapcsolat révén simább futást kívántak elérni.

A korabeli marketinganyagok kiemelték a tágas utasteret a versenytárs modellekhez képest, amelyek anno a Ford Angliát, a Vauxhall Vivát és a BMC saját, még mindig népszerű Morris Minor-ját jelentették.. A Minihez hasonlóan az autó csinos formája szinte egyetemes dicséretet kapott akkoriban. 

 A kisautó 1966-tól volt a kínálatban, 1970-ben már SF kerekeken. Kék és zöld árnyalataiban létezett. A forma jól fölismerhető, a részletek is a helyükön vannak. Természetesen jobbkormányos változat az autentikus bár szép számmal futott az utakon balkormányos is. A beltere talán egy kicsit jobban megmintázódott az átlagnál, hiszen ül benne egy sofőr is, de ami a legérdekesebb, hogy egy kutya is utazik benne a hátsó ülésen. Mi több, a letekert ablakon bámul kifelé. Ez egy nagyon vonzó részlet benne nemcsak a gyerekszemek számára de így felnőtt fejjel is. Az első lámpa és az alatta levő index a modelevolúció adott pillanatának megfelelően a lökhárító és azon túl a padlólemez fényes fémjéből van kialakítva, a jellegzetes hűtőráccsal egyetemben. Ez a jellemző megoldás a VW 1600 esetében is megtalálható. 

Az elnevezése kicsit fura, az első szérián M.G. néven jegyzik, ami korántsem tekinthető igazán helyesnek, nyilván ezért módosították MG-re később. De talán a legtöbben mégis Austin néven ismernék föl. A felújítás során egy korabeli színárnyalatot adtam a kocsinak illetve egy kicsit a gombkerék feketeségén is enyhítettem némi ezüsttel.