Joó Forma

 Dodge Caravan

(Matchbox)

átalakítás

 

 

1984. Nálunk még javában a Skoda-Lada-Wartburg és szoci társai pöfögtek az akkor sem jó útjainkon, amikor az óceánon túl már Dodge Caravan nevű ovi-taxit vásárolhattak a boldog amerikai anyukák. Az autóról talán a praktikum juthat eszébe az embernek, mert a szépség biztosan nem. Dúlt a kocka korszak, az autókon csak síkokat és éleket lehetett látni. De ez nem csak odaát, hanem itthon is így volt. És milyen érdekes, hogy az egyterűek úttörőjének kikiáltott Renault Espace mekkora hasonlóságot mutat az amerikai változatával. Azért talán a Renault szebb egy kicsit.

 A Dodge (és vele párhuzamosan a Plymouth is) 1984-ben jelentette meg ezt a típusát. Családi-anyuka autónak szánva elsősorban, a régi Volvo kombikat leváltandó. Ottani mértékkel kis – 2,3-3,3 literes - benzinmotorokat kapott, amit később kiegészítettek nagyobbakkal és dízelesekkel is. Érdekesség, hogy a Bob Hubbach által tervezett „minivan” elsőkerék hajtású volt gazdasági okok miatt illetve a lapos padlólemez kialakítás okán, de feláras opcióként megoldották az összkerék hajtást is. Az automata váltó alapként szerepelt, de azért a kézit is lehetett kérni. Az igények éltre hívták egy jó arasszal hosszabb tengelytávú változatát is. Talán még sikeresnek is mondható a kocsi ötlete, hiszen eddig öt generációt ért meg, utóbb már Voyager néven futva és megformásodva ugyan de inkább belesimulva a trendi formavilágba. Azért újdonságot is be tudott mutatni, hiszen talán legelsőként alkalmazták a műszerfalba beépített italtartót. Alapból öt személyt szállíthatott, de a hosszított változatban már három sor ülés volt, ami plusz két szállítható főt jelentett.

 

 Ez a kisautó annyira nem ragadta meg a figyelmemet, hogy kettő komplett kasznit is a „valamire majdcsak jó lesz” dobozba tettem el. Az alattuk levő formás kerekek viszont más autókba kerültek. Valahogy mégis a kezembe került ez a két kopott, keréktelen kaszni és elkezdtem nézegetni. A forma továbbra sem érintett semmilyen ingerküszöböt nálam, de volt rajta egy részlet (az egyiken, mert a másikról hiányzott természetesen, mint mozgó elem), ami igen érdekessé teszi a kisautót. Ez pedig a tolóajtó (mint az igazin). Nyitható, ami gyerekszemmel teljesen rendben van, gyűjtői szemmel már kérdéses, mert sokszor látványos dizájn/beltér torzulásokhoz vezet. És érdekes módon itt szó sincs erről. A kis ajtó műanyagból van, ami csak a szétszedés után világosodott meg igazán, mert elég precíz volt a kidolgozása ahhoz, hogy elsőre ne ütközzön ki. Pedig festve sem volt, anyagában színezett az elem. Az enyém fekete itt ez a helyzet, de az egyéb színű változatoknál már nem ilyen rózsás a helyzet, ott igencsak látni a különbséget. De a lényeg a kisautó szétszedése után kerül csak az ember szeme elé. A tolóajtóknak ugyanis egy elég speciális mozgási mechanizmusa van. Nyitáskor először a hátsó éle ugrik ki a karosszéria síkja elé, majd az ajtó hátratolásával egyidőben az ajtó másik fele is kijön a síkjából és ezután lehet az egészet hátratolni teljesen. Ezt a bonyolult mozgási mechanizmust a Matchbox parádésan megoldotta. A tető belső felületén kialakított sínben csúszik el az ajtó két konzolja. Az egész ajtót pedig a konzolokon keresztül az ablakpanel mennyezeti része szorítja megfelelő feszességgel (hogy azért ne lógjon az ajtó) a sínbe. És működik! Amilyen jelentéktelen maga a modell olyan szép benne ez a részlet.

 

A kisautó egyébként 1983-ban jött a kínálatba, bár az eredeti autót csak egy évvel később mutatták be. Többféle színben és többféle dekorációval (Pan-Am, Virgin, Adidas) is szállították, bár az eredeti autóra vonatkozó kutatásaim során nem találtam egyetlen fotót sem céges színezést/dekorációt viselő példányról. A padlólemez legtöbbször csillogó króm, de akad fekete színű is. Jól mutat alatta a terepgumis Convoy kerék (mint mindegyik Matchbox alatt is), de a valóságban jóval szerényebb kerekek voltak alatta. De így legalább bírja a homokozói igénybevételeket. Az ablakai színtelenek, így nem olyan feltűnő, hogy  tolóajtón viszont nincs ablak (tudom, ez gyártástechnikai/költség dolog). A beltér általában vöröses-barnás árnyalatú mindegyikben, de akadt fekete is. 

1992-ig futott ebben a formában, majd 1994-től minimális (homlokfali) változtatások után már Chrysler Voyager 1993 néven jelent meg a kínálatban.

 Az én két kisautóimmal is kezdeni kellett valamit, miután felfedeztem benne az értékes részletet. Az egyikről hiányzott a szóban forgó tolóajtó, azt valamilyen módon pótolnom kellett. A tátongó oldalfali luk befedése nem gond, de a tartókonzol újbóli legyártása már nem éri meg a belefektetett energiát. Az ilyen esetekben szoktam elgondolkodni az alternatív megoldásokon. Az alap, hogy nyíló ajtók pótlása fixre cseréléssel történik – minden esetben. Itt is ez történt, azzal a csavarral, hogy egy a valóságban is létezett úgynevezett „cargo” változatot alakítottam ki. Ez a kisáru szállító verzió hátul lemezelt ablakokkal készült, én is ezt készítettem el. 

 A dekoráció pedig egyfajta szponzorálásnak is tekinthető, hiszen egy frissen induló vállalkozást hivatott bemutatni. Igazi telefonszám és webcím van rajta, bátran lehet keresni őt. A színt is a cég színe határozta meg, a dekoráció többi részét rám bízták.