Racing 08: McLaren

 McLaren M8F

(Siku)

felújítás 

 

 

 

A McLaren M8F - az M sorozat hatodik tagja - 1968-ban jelent meg, azonban az 1971-es Can-Am szezonra érett be igazán. Egy középre épített nyolcliteres, Lucas injektoros Chevrolet V8-as hajtotta a négyfokozatú manuális váltón keresztül. Az áramvonalas karosszériával burkolt autóból két példány készült. A Can-Am sorozatban ekkorra már jelentős hírnévre szert tett angol csapat a kiváló konstruktőr Bruce McLaren és a profi pilótája Denny Hulme révén, olyan nevekkel versenyezve mint a Ferrari, Lola, Shelby. 

 

 

 A könnyűfém V8 Chevy blokk a váltóval együtt közvetlenül az  alu monoquetörzs mögé volt erősítve, ezzel a kocsi hosszának és egyúttal merevségének a harmadát ez a részegység adta. A törzs három acél válaszfal köré épült, amelyeket alumíniumlemezek tartottak össze, így dobozszerkezetet alkottak. Az első felfüggesztést az első és a második válaszfal közötti szakaszhoz csavarozták, míg a vezetőt és a masszív, 74 gallonos üzemanyagtartályt a második és harmadik válaszfal közé helyezték. Így gyakorlatilag elmaradt az akkortályt - a kocsik teljes hosszában végigfutó - szokásos csőváz

 

 

A több, mint 700 lóerős motor nagyon erős volt a korábbi  kasznihoz és a felfüggesztéshez  ezért aerodinamikailag is újítottak az autón. Nagyobb, szélesebb stabilizátorszárnyakat tettek rá hátra. A kocsi elejét is úgy módosították, hogy az áramló levegő jórészt a hátsó szárny felé menjen. Mindezek a fejlesztések körönként több másodperc előny jelentettek. A Lola-t hajtó Jackie Stewart is csak egyszer tudott nyerni, amikor mindkét M8F kiesett. A McLarenek végét a sokkal szofisztikáltabb és sokkalta erősebb motorokkal szerelt Porsche 917-esek jelentették.

 A Siku kisautója ez esetben szépen megformázott, jól hozza az eredeti versenyautó hangulatát is. A részletek is mind a helyükön vannak: kerékívek, a kusza szívótorkok, légbeömlők, hátsó front. A képet talán csak az egyen Siku kerekek rontják, de azok nem kicsit. A felújítás során egy teljesen egyedi, sőt fantázia átjárta dekorációt készítettem rá, talán már szokásosan SW beütésekkel.

 

Proto 5.: Hairy

 Hairy Hustler 

Matchbox

bemutató

 

 Megint egy idióta fantázianév (értelmezhetően le sem fordítható) aminek semmi köze a kocsihoz. Illetve egy sokadik kiadásban a modell már Flamin Manta néven jelenik meg. És ez az elnevezés már elindíthatja a kutatót a valóság felé. És akad is valami az irdatlan információhalmazban ami a „manta”, „autó”, „matchbox” közös halmaza környékén található. Manta Mirage néven valóban készült versenyautó, ha nem is túl nagy példányszámban. Viszont – többé-kevésbé - sorozatgyártású volt.

 

 

Az eredetiről készült fotókat nézegetve valóban egyértelmű hasonlóság fedezhető fel. Főképpen ha a részleteit vizsgálja meg alaposabban az ember. A karosszéria három hosszanti egységre osztása és annak ellentétes „hullámzása” már árulkodó jel. A fülke helye és kialakítása szintén hasonlatos. Vagy nézzük meg a hátsórész, esetleg az első lámpák kialakítását. Minő véletlenek. Számomra egyértelműnek tűnik, hogy a Matchbox konstruktőrei ezt az autót vették alapul az ő „fantasy” faktorba sorolható modelljük megalkotásánál. Ha először nem is adtak neki még csak hasonló nevet sem, de a későbbiekben azért csak hagytak egy nyomot. Ha ezek alapján elfogadjuk és megszavazzuk az ős kilétét, akkor nézzük meg, hogy mi is volt tulajdonképpen.

A Manta Mirage egy középmotoros kisszériás sportkocsi amit a californiai Manta Cars gyártott. Az utcai használatra is alkalmas kocsi egy 5.7 literes V8-as McLaren M8-on alapult. Acél csővázas üvegszál erősítésű műanyag karosszériája volt. Tulajdonképpen ez egy kit car volt így kevés egyforma példányt lehet föllelni belőlük, ezért is nehéz a teljesen pontos beazonosítás. Talán a bizonytalanság miatt nem is érdemes többet foglalkozni az őssel, lássuk a mi léptékünk példányait. 

 

 

 

 Az alapmodell vöröses-bronzos kivitelben jelent meg narancs ablakokkal, ötös számmal az oldalain és az elején, de készült skorpiós matricával is. Ezen korai példányok nagy ritkán készültek színtelen vagy lilás árnyalatú ablakokkal is, amik eléggé keresettek lettek mára már. A sokféle színösszeállítás (sárga, zöld és egyéb fura színek) közül az egyik legdinamikusabb és legelegánsabb megjelenésű a fehér színű változat, kockás versenydekorációval, piros csíkokkal, narancs üvegezéssel. Igen vonzó összeállítás. Nekem is egy ilyenem van, nézzük meg közelebbről.

 

 

 

Az arányokról és a valósághűségről ebben az esetben nem beszélhetünk, inkább csak önmagához képest érdemes elmélázni a látottakon. A kocsi mindenképpen realisztikus és elképzelhető a valóságban is, ha nem is pont a közutakon. Versenyautóként semmi kivetnivaló nincs a formájában, a kor stílusjegyeit hordozza, talán egy kicsit előretekintően. Fantáziamodellként viszont elég reális részleteket mintáztak meg a külsején és a belsejében is egyaránt. Kicsi de jó rugózása van, jól gurul. Más nem is kell a játékos gyerekeknek. 

A gyűjtők maximum a sokféle variáció begyűjtésével szerezhetnek maguknak örömet. Ennél a modellnél volt bőven alternatíva. Ha csak a nevét nézzük: ugyanaz a kaszni háromféle néven is futott (később még Super GT néven is kiadták) az 1971-78-ig tartó gyártásban..

Összességében semmi különös nincs ezzel az autóval, egy a sok játékautó közül, az ő kis – gyűjtők számára érdekes – részleteivel, változataival.

RS 200

 Ford RS 200

(Matchbox)

felújítás

  Az RS200 egy célszerszám. Egész pontosan anno 1982-től a rali „B” csoportjának egyik legütősebb tagja. Olyan ellenfelekkel küzdött, mint az Audi Quattro S1, Austin Metro, Peugeot 205, Lancia 037. Viszont az a tény alapvetően megkülönböztette a többiektől, hogy ezt a gépet kimondottan erre a célra építették, míg a többiek egy sorozatgyártású modellből lettek átépítve – jóllehet az utolsó csavarig. A híres-hírhedt „B” csoportról röviden annyit, hogy a raliversenyek csúcsa volt, amíg létezett. Kevés kompromisszumot tartalmazó műszaki korlátok, 200 db-ban limitált sorozatgyártás. A legerősebb, leggyorsabb gépek legveszélyesebb versenye. Viszont a leglátványosabb is talán.

Itt nem lehetett kispályázni. Minden eleme az autónak a végletekig ki volt hegyezve, minden tekintetben elmentek a falig. Ezek után nem csoda, ha a humán erő lett a leggyengébb láncszem, ami miatt végül is a csoportot megszüntették 1986-ban. De milyen is volt ez a professzionálisan megépített szerkezet a Ford esetében? A Ford Motorsport brit szakemberei először a Mk3 Escortot akarták átfaragni a kategória homologizációs előírásai szerint, azonban a próbálkozásaik nem vezettek sikerre. De mindenképpen képviseltetni szerették volna a márkát a „B”-ben is.

 Mivel a vezetés nem akarta leírni az eddig beleinvesztált költségeket, úgy döntöttek, hogy a jármű fejlesztése során szerzett tanulságok hasznosítása egy új, erre a célra épített raliautó elkészítésében tovább élhetne. Emellett a Ford vezetői határozottan ragaszkodtak ahhoz, hogy az új jármű összkerék-meghajtással rendelkezzen, amit szükségesnek tartottak, hogy érdemben versenyezhessen a Peugeot és az Audi összkerékhajtású modelljeivel. Az új jármű egyedi és különleges megjelenésű lett, a Ghia által tervezett négyméteres műanyag-üvegszálas kompozit karosszéria igencsak szépre sikeredett. Mármint versenyautóként. Vagyis azért a funkciót itt előbbre helyezték a vevőcsalogató megoldásoknál.

Sikerült is egy összkerék hajtású, hosszában elhelyezett középmotoros gépet alkotni. A Reliant által gyártott karosszéria alá a Ford Motorsport részlegénél szerelték be a technikát. Ez – kis odafigyeléssel ránézésre is megállapíthatóan – tartalmazott némi Sierra elemeket (lámpák, ajtók, szélvédő, műszerfal részletek, kapcsolók) is, de a többség a kihegyezett speciálalkatrészekből állt.  Ez nem pusztán takarékosság okán történt, hanem ezzel is szerették volna a látványos versenyautót a mindennapok Fordjaihoz kötni. A súlyelosztás megkönnyítése érdekében a tervezők a sebességváltót az autó elejére szerelték fel, amelyhez a középen elhelyezett motor erőinek először az első kerekekhez kellett jutnia, majd vissza kell futnia a hátsóhoz, így összetett hajtáslánc-beállítást hoztak létre. A dupla lengőkaros felfüggesztés mind a négy keréken iker lengéscsillapítóval segítette a kezelhetőséget, és segített az autónak a versenytársak közül a legjobban kiegyensúlyozott úttartást biztosítani.

 

 

 Az erőt egy 1803 köbcentis, Garret T3 turbófeltöltős négyhengeres, 16 szelepes Bosch injektoros  alu Ford-Cosworth "BDT" motor adta. A tuningolt motor a 450 lóerős teljesítményével a 490 Nm-es nyomatékával könnyedén tudta mozgatni a kicsit több, mint egytonnás gépet. A gyári pilóta, Kalle Grundel harmadik helyezése az 1986-os Svédországi WRC-ralin a jármű valaha volt legjobb helyezése volt a „B”csoportos ralisorozatban.  Innentől kezdve csak a balszerencse vette körül a Ford RS200-at. Tömeges nézői halálozások, versenyzők, navigátorok szerencsétlensége kapcsolódik elsősorban a versenyautóhoz. Ezek után nem csoda, hogy ennyi verseny után – idő előtt - elavulttá vált, mivel az FIA az 1986-os szezon után megszüntette a B csoportot. Később a motor fejlesztették, még nagyobbá, erősebbé tették, azonban a csoport megszűnése gyakorlatilag visszavonulásra kényszerítette. Ennek ellenére több mint egy tucat sikeresen futott belőlük a ralicross versenyeken, ahol szépen el is pusztultak teljesen.  

 A Matchbox 1987-2000 között tartotta kínálatban. Eleinte fehér alapon később kék alapon különböző dekorációkkal. Később még egy narancs változat is megjelent, ami aztán végképpen elütött az eredeti Ford színvilágtól, koncepciótól. A Convoy kerekek nagyon jól mutatnak alatta mégis a felújítás során egy kicsit szebbeket raktam alájuk. A matricázás egyéni, bár alapul vettem az eredeti fordos dekorációt is.

Ezüstszellem feketében

 Rolls-Royce Silver Spirit

(Matchbox)

felújítás

 

 A Rolls-Royce Silver Spirit 1980-ban került a vásárlóközönség szűk rétege elé. nem hazudtolta meg őseit, robosztus megjelenés, elegáns díszítések. Más nem is nagyon kell az adott tulajdonosnak. Akkor is látszik, hogy ez egy Rolls. Az egyszerű forma talán egy kicsit visszafogottabb és kevésbé egyéni jellegű, mint például a korábbi Silver Shadow. De azért akad benne újdonság is: itt volt először visszahúzható a kis szobor a hűtő tetején. A Spirit of Ecstasy gombnyomásra és parkoláskor automatikusan is behúzható volt. A modell hosszabb tengelytávú változata a Silver Spur, de ugyanezt a kasznit használta a Bentley is a Mulsan modelljéhez.

  

 

  Az első változatnál még négy különálló lámpa volt elöl, ez később – a harmadik generációtól - módosult egybefüggő felületűre. A kocsit 6,7 literes V8-as hajtotta, 3 (később négy) fokozatú GM automata váltón keresztül. Az automata szintszabályozós felfüggesztés igen kényelmes utazást biztosított. A harmadik generációt 1994-ben a negyediket egy évvel később mutatták be. Lényegi különbség nem volt köztük. Immár nagylámpás homlokfallal, természetesen sok krómmal bírt a külseje. A motort is fejlesztették időközben. A Garret turbofeltöltőnek köszönhetően kicsit erősebb lett de erről is csak homályos adatok keringenek. Ahogy a gyár mondja: „Elégséges”. Technikai fejlesztések azonban történtek más téren is. Dupla légzsák került bele, a hátsó ülések immár függetlenül is mozgathatóak voltak. lecserélték a motorvezérlő elektronikát, megváltoztatták a lökhárítókat. 16 collos kerekeket kapott.

 

A Matchbox által 1987-ben kiadott kisautón sem látszik semmi különös. Talán még tömzsibb így kicsiben mint a valóságban. A súlya viszont megvan a nagy fém felületeknek és a kis ablakfelületeknek köszönhetően. Részleteit tekintve rendben van a modell, bár a nyitható ajtók azért árnyalják ezt a képet. A nyithatóság mindig áldozatokkal jár, mind látványilag, kívülről tekintve, mind technikailag belső terek torzulását tekintve. Itt is ez a helyzet. A nyitható ajtóról ilyeténképpen eltűnik a keret és az elefántfül ablak. Gyerekeknek mindegy, gyűjtőknek azért fájó. Mindezektől függetlenül jól játszható stabil járgány, még leharcolva is megéri újjáéleszteni. 1995-ig volt kínálatban, aztán leporolták és 2005-ben is kiadták.

 Eredetileg bézs, mustár, piros és bordó metálszínekben jelentették meg. A felújítás során kis modernséget vittem bele, azzal, hogy nem csillogó fekete szint kapott hanem ezúttal matt feketét. Érdekesség a felújítási technika során, hogy az első lámpákat illetve az újragyártott hűtőmaszk bordáit matricából alkottam meg, az eredeti fényszórók illetve a hűtőmaszk képének odahelyezésével.